1.

Korompay éppen a szüleihez készült ebédelni. Vasárnap volt, október volt, az idő olyan bágyatagon mosolygott, mintha hosszú álom után ébredezne, vagy még hosszabb álomra készülne éppen. Korompaynak pedig az jutott eszébe,  vajon lehet-e tudni, mit gondolnak a nők. Nem volt ez komoly gondolat, először épp csak eszébe villant, ahogy egy légy röppen be a még mindig nyáriasan langyos időben tárva lévő ablakon. Zümmögött ez a légy, repdesett ide-oda a szobában, majd berepült a másik ablak előtt lévő függöny mögé, s nekikoppant az üvegnek. Erre a koppanásra fülelt fel Korompay. Talán az is belejátszott a dologba, hogy épp kinyitotta a ruhásszekrényt, hogy inget vegyen elő, vasárnapi inget a vasárnapi ebédhez, de egy inge sem volt vasalt, minthogy vasalni utált, s ahogy ezen mérgelődött magában, megpillantotta a felesége kardigánját. Ott lógott ez a kardigán, barna gyapjúból vagy ki tudja, miből kötve, Korompay nem értett a ruha-, különösen nem a női ruhaanyagokhoz, ott lógott az egyik vállfán, mint egy ottfelejtett szellem, aki még éjjel bújt oda, ám elbóbiskolt és a nappali fénynél már nem volt mersze előjönni. És ahogy meglátta, Korompaynak eszébe jutott ez a kérdés.

            Nemcsak a kérdés jutott eszébe, hanem egy reggel is, amikor szintén vasárnap volt, de nem október, hanem február, és ő korán kelt, mert aznap mustáros csirkét akart csinálni ebédre. Korán kelt, aztán mégsem készítette el az ebédet. Nem, mert a megszokott vasárnapreggelek koreográfiáját felrúgva, a felesége is korán kelt aznap. Annak ellenére kelt korán, hogy aznap éjjel érkezett haza külföldről, és hulla fáradtnak kellett volna lennie. Nyilván az is volt, és mégsem aludt szokása szerint délig, hanem fölkelt, kijött a nappaliba, ahol Korompay éppen a mustáros csirke elkészítésének nagy-nagy dilemmáján tűnődött: vajon sima vagy magos dijoni mustárból csinálja-e a mártást. Ám kijött a felesége a hálószobából, és a kérdés értelmét vesztette. Nem azonnal, csak mondjuk abban a tempóban, ahogy a haldokló tudatában huny ki lét és nemlét összefüggésének öröknek tűnő, ám végül mulandónak bizonyuló gondolata.

            Nézte Korompay ezt a kardigánt, és arra gondolt,  vajon mit gondolhatnak a nők. Érdekes módon nem az jutott eszébe, hogy vajon a felesége mit gondolt azon a vasárnapon, ott a nappaliban, a fotelba huppanva, és aztán ülve még hosszú, végtelennek tűnő percekig, olyan sápadt arccal, mint aki nemcsak aznap éjjel, hanem már napok, hetek, talán hónapok óta nem aludta ki magát. S ez így is volt. A felesége akkorra már-már szinte végképp leszokott az alvásról. Hogy mit csinált helyette, nem tudható, legalábbis Korompay nem tudta, sokáig nem tudta, s mire megtudta, nem akarta már tudni. Legyen annyi elég, hogy ébren volt. Teljes napokon keresztül volt ébren, már ha ébrenlétnek nevezhetjük azt a módosult tudatállapotot, amelybe az ember bizonyos élethelyzetekben kerül, s amelyben aztán úgy létezik, mintha másvalakinek az életét élné. Másvalaki életét éli, másnak a gondolatait gondolja, de az az élet és azok a gondolatok mégiscsak az övéi, és végső soron megismerhetők. Korompay legalábbis azon a vasárnap reggelen, vagy inkább délelőttön, mert sokáig tartott a felesége üldögélése a fotelban, egész pontosan megismerte a felesége gondolatait, hogy aztán azonnal az jusson eszébe, vajon ismerte-e korábban bármikor is őket. De még ennél is erőteljesebben merült föl benne a vasárnap reggelt követő hónapok során és vált aztán rögeszmés kérdéssé számára: vajon mit gondolnak a nők? Mert a felesége viselkedéséből képtelen volt bármiféle egyértelmű válaszra következtetni. Ott volt például rögtön a tény: mért hagyott egy barna kardigánt lógva a szekrényben, miközben azon a vasárnapon, illetve az azt követő héten oly gondosan pakolta össze és vitte magával minden holmiját?