A negyvenéves férfi nehezen ébredt.
Lassan kínlódta magát elő egy álomból, amelyből semmire sem emlékezett, csak a nyomasztó hangulatra, ami még mindig úgy akaszkodott rá, mint egy hajába csimpaszkodó denevér. Automatikusan fordult a jobb oldalára, és átölelte a semmit. Pontosabban egy üres takarót és egy fej nélküli párnát ölelt át, amelyek mintha a felidézhetetlen álom kellékei lettek volna: puszta tárgyak, amelyek nem körvonalazzák senki és semmi jelenlétét. Pedig pont, hogy körvonalazták. A feleségéét. Vagyis inkább a felesége hiányáét. A fiatalasszonynak ugyanis ott volt a helye az ő jobbján, úgy is aludtak el mindig, hogy az asszony kényelmesen bevackolódott az ölébe, ő pedig átölelte a karjával. De a reggeli ébredés örökké a másik oldalán találta, az asszonyt pedig áthidalhatatlan messzeségben, szinte a falhoz lapulva, mintha az éjszaka, a nagy szétválasztó valamiféle csalfa játékot űzött volna velük, amit majd a nappal békítő nyugalma tehet csak szépen lassan jóvá. Ennek megfelelően mindig nyugtalanul is ébredtek, és a reggel volt a nap legkiegyensúlyozatlanabb időszaka, ilyenkor nagyon kellett vigyázni, nehogy estig tartó feszültséget teremtsenek. Most azonban lehetősége sem lett volna erre, hiszen az asszony hiányzott, mintha az álom szívta volna föl magába. Pedig nem az álom volt a hibás, az álom, amelyre továbbra sem emlékezett, de amely kínzó jelenlétével még mindig meghatározta a hangulatát, csupán következmény volt. Következménye az előző estének, és mindannak, ami néhány heves szóváltás után azt eredményezte, hogy az asszony hazament a szüleihez, és nem töltötte vele az éjszakát.
Az „asszony” egyébiránt a szó köznapi értelmében nem volt asszony, miként valójában nem is volt a felesége, csupán az egyéni beszédmód tette azzá. Immár közel egy éve éltek együtt, és ő úgy érezte, hogy ez a vadházasság feljogosítja a kifejezés használatára. Ám mindezen túl nem kevés irónia is rejlett ebben a megfogalmazásban. Gyakran még a „kedves” jelzővel is megspékelte megszólításait, amivel egyértelműen arra utalt, hogy a lány (mert nevezzük nevén a gyermeket) családja rabja bizonyos nyelvhasználatban is megnyilvánuló társadalmi kötöttségeknek. „Az én kedves feleségem”, emlegette előszeretettel nem hivatalos apósa nem hivatalos anyósát, és ez még mindig jobb volt, mint amikor le”becsesnejem”-ezte, ettől kapott ő igazán frászt, na meg a folyton-folyvást hajtogatott „kérlek szépen”-ektől, „kérlek alássan”-októl, leginkább pedig a kötőszóként alkalmazott „tulajdonképpen”-ektől. „Tulajdonképpen kimegyünk a temetőbe jövő szerdán”, mondta „apósa”, „Ugye eljöttök velünk?”. És akkor ő világosan érezte, hogy „tulajdonképpen” semmi kedve temetőbe menni, mert az lesz a vége, hogy ha sokáig hallgatja ezeket a nyelvi bodicsekeket, akkor fogja magát, lefekszik egy sír tövébe, és buzgón elkezdi magára kaparni a földet, amivel minden bizonnyal megbántja majd a „kedves családot”.
Ezzel kezdődött tehát az egész konfliktus, és amikor előző este a lány „utoljára”, ahogy hangsúlyozta, feltette neki a kérdést, másnap, halottak napján, kimegy-e velük a temetőbe, akkor ő – noha már-már hajlott arra, hogy beadja a derekát- nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy szarkasztikus megjegyzést a „remek családi programra”, aminek a lényege, hogy szépen kiöltöznek, mintha vendégségbe készülnének, virágot vesznek, meg minél csiricsárébb mécseseket, aztán kisétálnak a temetőbe, ott gondosan végigjárják a sírokat, méghozzá olyan családtagokét is, akiket, amíg éltek, látni sem bírtak, de akik halálukban egyszerre jó rokonná vedlettek, illedelmesen megemlékeznek minden sírnál, még talán a zsebkendők is előkerülnek, és aztán, mint akik jól végezték dolgukat, fogják magukat, és beülnek a legközelebbi vendéglőbe, hogy méltóképp zárják ezt a szép, családi délelőttöt. Persze mindezt csak végiggondolni tudta ilyen részletesen, mert a lány az első bíráló megjegyzésre megsértődött, fogta magát, fölragadta néhány cuccát, elrohant, és meg sem állt hazáig. Persze ő ezt csak később tudta meg, amikor sikerült elérnie a telefonján, mert eleinte hiába hívogatta, a lány dacosan kikapcsolta a készüléket, és csak akkor kapcsolta vissza, amikor már hazaért. „Úgyis korán indulunk holnap, most már itthon alszom”, mondta neki, és hozzátette, hogy a szüleinek is azt adja be, hogy csak ezért ment haza, hogy ne kelljen hajnalban kelnie, és hogy ő pedig azért nem jött, mert a saját halottaihoz kell mennie. Így fogalmazta, „a saját halottaidhoz”, ami nagyon szépen hangzott, és akkor ő egy pillanatig el is gondolkodott rajta, hogy igaz is, neki is vannak halottai, de aztán hirtelenjében a nagyapján kívül, aki holtában ott lakott a sarki kriptakápolnában, és meglátogatása körülbelül ötperces sétát jelentett, egyszóval a nagyapján kívül nem jutott eszébe senki. Pedig voltak halott családtagjai, akik az ország túlsó végén, egy isten háta mögötti sírkertben nyugodtak, apai ági nagyszülei, akiket alig ismert, pontosabban nagyanyját még csak-csak ismerte, de csak annyira emlékezett belőle, hogy örökké palacsintát sütött, mindig úgy élt a képzeletében, hogy ott áll a fatüzelésű tűzhely előtt, és süti, csak süti a palacsintákat, ő pedig egy kisszéken kuporog, és tömi magába az édes, meleg tésztát, mert a palacsintát tényleg imádta, de a nagymamát, kezében a serpenyővel, mégsem tudta igazán megszeretni. Aztán ott volt Berta néni, aki egy kis házban lakott, és rengeteg macskája volt, és aki irtó kedves volt, de szó szerint túl kedves, mézes-mázos, mint egy érdekfűtötte gonosz boszorkány, pedig nem volt gonosz, miként erre később rájött, csak magányos, és nem értett a gyerekekhez, csak a macskákhoz, és ettől macskaszaga volt, amit ő nem állhatott, és ezért nem szerette Berta nénit sem. Persze az anyjáék mindig elutaztak halottak napján abba az isten háta mögötti sírkertbe, és néha őt is elvitték, ami eleinte jó volt kirándulásnak, de aztán nem maradt más belőle, mint a rohanás, ő pedig unatkozott a sírok között, így egy idő után többé nem vitték magukkal, és amikor fölnőtt, akkor ez már fel sem merült. Most is csak annyit mondott az anyja, hogy ne feledjen leugrani a nagyapjához (amit úgy fogalmazott, mintha egy élő családtaghoz kéne benéznie, nincs-e szüksége valamire), mert ő csak miután visszajöttek, tud hozzá elmenni.
Erre gondolt, ahogy a takaró alól kászálódott elő, de valójában az elfeledett álom és a „feleségével” való összeveszés lidércnyomásából igyekezett minél előbb szabadulni. Az első útja sem a vécére, hanem a telefonjához vezetett, hogy minél előbb megpróbálja helyrehozni előző esti baklövését. Már mélyen megbánta szarkazmusát, és minden ellenérzése mellett is jobban érezte volna magát, ha „apósa” „tulajdonképpen”-eit hallgathatta volna. A lány azonban éppen kapkodott, mert már indulóban voltak, és így csak annyit mondott neki a telefonba, hogy majd este találkoznak, ami bíztatóan hangzott ugyan, de az adott pillanatban őt még sem nyugtatta meg teljesen. Nyomottan öltözködött, és arra gondolt, hogy semmi kedve a kriptakápolnába menni, aztán viszont arra, hogy jobb helyet most keresve sem találhatna magának.
A nagyapjával mindig is viharos volt a viszonya, olyanok voltak, mint egy groteszk szerelmespár. Gyerekkorában egyszerre imádta és tartott tőle. Néha hétvégéket töltött náluk a hatalmas, belvárosi lakásban, ami olyan volt számára, mint egy elvarázsolt kastély, rengeteg zegzugos folyosójával és kiismerhetetlen szobáival. A nagypapa pedig vagy megközelíthetetlen volt, és rosszkedvű, és olyankor csak a nagymama törődött vele, és az egész hétvége elromlott, végtelenül hosszúnak tűnt, idegennek és unalmasnak, örült, amikor végre hazamehetett, és megpróbálta meggyőzni az anyját, hogy soha többé ne engedjék el a nagyszüleihez…- vagy egész hétvégén vele foglalkozott, elvarázsolta a meséivel, és úgy vezette végig múltja szerteágazó ösvényein, mint egy bűvös hatalmú idegenvezető, aki ismeretlen tájakra kalauzolja a tájékozatlan utazót. A nagyapja egészen hihetetlen valóságokat tárt föl előtte, amikor az emlékeit idézte, már pedig szinte csak azt tette, a jelennek nem volt semmi keresnivalója az ő világában. A jelen kisstílű volt és banális, csak arra jó, hogy a kispolgári nézetek és álerkölcsök garázdálkodjanak benne. A nagypapa nem állhatott semmit, ami kispolgári, márpedig számára minden kispolgárinak minősült, amit nem állhatott. Nem bírta a hétköznapi szófordulatokat, különösképp a közhelyeket. „Közhely!”, üvöltötte mindenre, ami nem nyerte meg a tetszését, és semmi nem nyerte meg a tetszését, amit nem ő mondott. „Már megint közhelyeket szajkózol”, torkollta le a nagymamát, pedig szegény csak ebédelni vagy vacsorázni hívta őket. De a nagypapa nem bírta az olyan „kispolgári allűröket”, mint az ebéd meg a vacsora, ő evett, ha megéhezett, két mondat között, falt egy darab kolbászt, és ivott egy korty kisüstit, amiből az unokáját is megkínálta egy korttyal, és cinkosan hunyorított hozzá. Aztán pedig folytatta az egész hétvégét elnyelő mesélést.
Így telt a gyermekkor, két hétvége közt – az egyiken sarkhideg némaságban, a nagypapa megközelíthetetlenségén rágódva, a másikon pedig az ezeregyéjszaka, vagy még inkább az ezeregy hétvége varázsszőnyegén lebegve. De aztán ő fölnőtt, és nemcsak
a nagypapa elvarázsolt kastélya zsugorodott egyszerű belvárosi bérlakássá, hanem a történetei is összementek vele együtt: maradt egy rigolyás vénember, aki folyton összevissza beszélt, és ebből az összevisszaságból csak kegyelmi pillanatokban lehetett kihallani egy másik világ ígéretét.
Most ahogy öltözködött, abban a szobában, ahol a nagypapa annak idején a történeteit osztotta meg vele, és ahova ő később, a nagypapa halála után beköltözött, eszébe jutott a lelkifurdalás, ami a halálhír hallatán eltöltötte. Akkor már hosszabb ideje nem látta a nagypapát, állandóan húzta-halasztotta a látogatást, amit elvileg heti rendszerességgel kellett volna teljesítenie; de pont ez volt a baj, ez a kényszer, ami köszönőviszonyban sem volt a gyermekkori együttlétekkel. Valahányszor az utolsó időkben elment hozzá, mindig csak a szokott rögeszméit ismételgette, és ezt ő nagykamaszkor hatalmas öntudatában rendkívül fárasztónak találta. „Minek hozol virágot?!”, fintorgott a nagypapa, amikor ő egy szál rózsával beállított a nagymama névnapjára, „ Annyi, mintha a sírunkra hoznád…”. És őt különösen az bántotta ebben a letolásban, hogy kiérezte belőle a jogos szemrehányást, amiért olyan ritkán tűnik föl az életükben. Így aztán részben dacból, főként viszont elfoglaltságokra hivatkozó hányavetiségből még kevesebbszer látogatta meg őket. És amikor a nagypapa egyik pillanatról a másikra meghalt (egyszerűen összeesett az előszobában), akkor hiába is magyarázkodott maga előtt, hogy hiszen éppen aznap szándékozott fölugrani hozzájuk.
Erre gondolt, ahogy kilépett az utcára, hogy a kriptakápolnába induljon; pontosabban a gondolatai hol a nagypapa, hol pedig a „felesége” körül csapongtak, látta őt a temetőben, amint a szüleivel meg az öccsével zarándokol a sírok közt, heves vágy fogta el, hogy csatlakozzon hozzájuk, és bár ez képtelenség volt, mégis úgy gyorsította meg a lépéseit, mintha oda sietne. Így esett, hogy csak a kriptakápolna küszöbén döbbent rá, hogy se virág nincs nála, se mécses. Kétségbeesetten nézett körül, mert volt valami halvány emléke arról, hogy halottak napján szoktak a kápolna környékén ilyesmit árulni, de senkit sem látott. „Na, hál istennek,”, gondolta magában, „ most kereshetek virágost…”, ám rögvest eszébe jutott, hogy a közeli aluljáróban lennie kell virágüzletnek. Így hát elindult arrafelé, és azon kezdett morfondírozni, hogy mit is vegyen. „Virágot szokás, de a nagypapa mindig gyűlölte az ilyen »allűr«-öket, megsérteném vele, elég lesz a mécses.”, de aztán elfogta a bizonytalanság, hogy egy virágüzletben árulnak-e mécsest.
Ahogy belépett a boltba, a kétsége azonmód szertefoszlott. Az egyik polc zsúfolásig volt megrakva különböző színű és nagyságú mécsesekkel. Kiválasztott egyet, és odavitte a pulthoz. „Ennyi az egész?”, kérdezte unottan az eladó, és mondott egy olyan alacsony árat, hogy ő azonmód zavarba jött, és gyorsan rávágta: „Nem, nem! Még virágot is kérek!” És egyszeriben, mintha nem is ő lett volna, kapkodva kezdett mutogatni mindenfelé, és legalább ötféle virágból válogatott össze egy mutatós csokrot. Miközben az immár meglehetősen busás árat rendezte, dacosan gondolt arra, hogy ezzel most legalább tényleg lerója a tiszteletét a halottai előtt.
A kriptában alig voltak, egy házaspár lézengett csupán, és egy idős asszony gubbasztott magányosan az egyik sarokban. Egy vázában elhelyezte a virágokat a nagyapja urnahelye alatt, meggyújtotta a mécsest, majd leült egy székre, és mereven bámulni kezdte a műmárványlapra vésett aranyozott betűket. Gépiesen többször elolvasott egy nevet, mire rájött, hogy nem a nagyapjáét olvassa, és csak akkor terelte helyes irányba a pillantását. Teljesen máshol jártak a gondolatai. Azon tűnődött, hogy vajon mikor tudja tökéletesen kiengesztelni a lányt, mert addig még sosem fajultak a veszekedéseik, hogy tényleg beváltsa a fenyegetését, és hazamenjen a szüleihez. Betűzgette a feliratot, a nagyapja nevét és az alágravírozott évszámokat, és közben az járt a fejében, hogy a lány a családjával talán már a vendéglő felé tart. Aztán egyszerre mégiscsak szóvá álltak össze a betűk a szeme előtt. „Kollarik Sámuel”, olvasta, és meglepődött. Még sohasem tudatosodott benne, hogy a nagyapját Kollarik Sámuelnek hívták. Persze a név még mindig ki volt írva a lakásajtóra, és a postaládáról ő maga kaparta le, hogy a sajátját kiragassza, de az csak egy név volt, a nagypapa pedig nagypapa. Sohasem kérte őt, hogy „Kollarik Sámuel, légy szíves mesélj nekem!”, mert mindig a nagypapa mesélt, és ezen a tényen az sem változtatott, hogy kérni sem kellett, mesélt ő magától. De ugyanígy nem tudott mit kezdeni a születési és halálozási dátumával. Tudta, persze, hogy tudta, hogy a nagypapa valamikor a század első felében született, de számára a nagypapa kortalan volt, a történetei sem a múltból, hanem egy másik világ valóságából nyerték létjogosultságukat. Ami a halálát illeti, az pedig egy pillanat volt, amikor összeesett az előszobában vécére menet, éppen aznap, amikor ő meg akarta látogatni. És ahogy ott ült és nézte a nagyapja halálának évszámát, döbbent rá, hogy az a pillanat azóta is tart. „Eljöttem nagypapa…”, gondolta magában, és hirtelen összefolyt a szemei előtt a valóság, és ott találta magát a nagyapja szobájában, egy mese kellős közepén, amit egy réges-régi, jól ismert hang duruzsolt a fülébe. Nem volt szövege ennek a mesének, de mindenről szólt, amit a nagypapa annak idején megosztott vele: félbolond dédapáról, aki apátsági karnagy volt és elárvult unokája egyedüli gyámolítója, amíg fondorlatos papok diliházba nem csukták; háborúról, melyben úgy fagytak a lövészárokba a katonák, mintha jégbe formázott szobrok lettek volna, és forradalomról, amit csak suttogva volt szabad emlegetni, nehogy pórul járjon az ember, s ezért aztán a nagypapa hangjától harsogott az egész ház; egyszóval életről és halálról, de főként az életről, mert a nagypapa abban a végtelen kiterjedésű belvárosi lakásban, melynek ajtajai a múltra nyíltak, valójában mindig az életről beszélt – arról az életről, amelyet talán nem is élt át, de mindennél valóságosabban elképzelt magának. És ahogy ott ült a kriptakápolnában, egyszerre az a kísérteties érzés fogta el, hogy ő is a nagypapa elképzelt életét éli.
Megrázta a fejét, mintha ettől a különös szellemidézéstől próbálna szabadulni, és ahogy lenézett maga elé, a virágcsokorra esett a pillantása. „Annyi, mintha a sírunkra hoznád…”, jutott eszébe, és ráébredt, hogy nem szabad otthagynia. Fölállt, kiemelte a csokrot a vázából, még egyszer fölnézett Kollarik Sámuel névtáblájára, és elindult a kijárat felé. Közben pedig arra gondolt, mennyire meg fog lepődni a felesége, ha meglátja belépni a vendéglőbe egy csokor virággal a kezében.
