3.
Ebben a történetben volt sok minden. Volt benne három ember. Volt benne repülőút. Volt benne ferde tornyú kisváros. Volt benne tengerpart. Volt benne piros esernyő. Volt benne eső. Volt benne csatangolás az esőben. És volt benne Toscana. De nem a napsütötte, hanem a ködös. Mint egy breton, walesi, ír vagy skót, vagyis egy kelta táj. A festő arra gondolt: micsoda motívum. Micsoda műkereskedelmi űrt fog ezzel kitölteni. Mindenki csak a napfényes Toscanát ismeri, könyvek tucatjait, filmek százait lehet olvasni, megnézni róla, és giccsfestmények tömkelegén festik meg. No de majd ő. Majd ő megmutatja. Azt a másik arcot, a kevésbé mosolygósat, a ködálarc mögé rejtezőt. Amit ők megismertek azon a novemberi úton. Veszik majd a képeit, mint a cukrot. Ő lesz a „Ködös Toscana festője”, ahogy Van Gogh a provence-i mezőké, Monet a tavirózsáké, Cézanne pedig a Montagne Sainte-Victoire-é. Erre gondolt a festő, de valójában nem erre gondolt. Sokkal inkább gondolt arra a két emberre, az ő barátaira, az útitársaira. Rájuk gondolt, és a zenét hallotta, azt a különös dallamot. A kelta keringő dallamát.
Valóban különös dallam volt. Egy szaxofonos fújta, valami Paul, de a vezetéknevét nem jegyezte meg, mert nem szerette a dzsesszt. Ezt a darabot sem szerette, de annyira összefonódott benne ezzel az úttal, hogy nem tudta elfeledni. A barátja mutatta neki, a tanár, akinek mindene volt a dzsessz, lemezeket gyűjtött, zenészek életrajzát olvasta, és mindent tudott a zenéről, csak épp nem értett hozzá. Nem kell asztalosnak lenni ahhoz, hogy az ember le tudjon ülni egy székre. Ilyeneket mondott a barátja, ha a zenéről, a dzsesszről volt szó, meg azt, hogy ő csak egy hangszeren játszik, a lemezjátszón, de azon virtuóz. Nem értett a zenéhez, azt sem tudta neki elmagyarázni, mitől keringő, amit ez a bizonyos Paul, ez a szemüveges, hivatalnok kinézetű szaxofonos, akinek a fotóját is megmutatta a festőnek, játszott, mitől keringő, és főként mitől kelta. Nem tudta elmagyarázni, de legalább ötször meghallgatták ezt a különös dallamot azon az estén, amikor az utazás részleteit tisztázták, úgy egy héttel az indulás előtt, s talán ezért, talán másért, ez a dallam végigkísérte az útjukat.
A festő véletlenül csöppent ebbe az útba. Nem neki kellett volna a barátaival mennie, hanem barátai barátainak, egy házaspárnak. Hónapokkal előre megvették a repülőjegyeket, lekötötték a szállást. Eredetileg csak megszállni akartak a tengerparti városkában, hogy aztán majd onnét járnak szerteszét a toszkán tájban. Autót béreltek volna, amit a barátai barátai vezettek volna, különös tekintettel a férfira, akit a festő barátja is alig ismert. Egyszer találkozott mindössze vele, amikor az utazás részleteit megbeszélték, és az asszonyok, akik egy helyen dolgoztak és lettek öt perc alatt elválaszthatatlanok, megpróbálták összeboronálni őket, a két férfit. Különös este volt, mint a festő barátja elmesélte. Míg az asszonyok vacsorát készítettek és egyetlen lélegzetvétel nélkül taglalták az előttük álló csodálatos út részleteit, addig ők ketten szótlanul megittak egy fél üveg pálinkát és négy üveg bort. Annyira berúgtak, hogy végül a feleségének taxit kellett hívnia, és a két nő cipelte őt le a kocsihoz, miközben a házigazda elaludt a fotelban. „Szimpatikus, szótlan ember, ennyire emlékszem”, magyarázta a festő barátja a festőnek, „mindenesetre szimpatikusabb, mint az a szószátyár paprikajancsi, akivel a felesége aztán összeszűrte a levet.” Merthogy ez lett a nagy közös útból. A másik házaspár elvált, és a válás anyagi vitái közben bármilyen olcsón is, de szabadulni akartak a repülőjegyektől. Így jött képbe a festő, minthogy két embert nem találtak, vele viszont a barátai szívesen utaztak. „Két ember boldogtalansága árán vettem magamnak néhány nap boldogságot.”, gondolta akkor a festő, és eszébe sem jutott, hogy ezek a szavak még kísérteni fognak egyszer az agyában.
