4.
Az esernyőt a tengerparton találták. Úgy hevert ott a homokban, mint egy történet lehetősége. Ha a festő író lett volna, minden bizonnyal eszébe jut egy egykori délután, amikor az esernyő tulajdonosa itt sétált a tengerparton, szitáló esőben, mely úgy hullott a hatalmas vízbe, mintha hazatérne. A festő, ha író lett volna, megírta volna, miért sétált itt ez a valaki, feltehetően nő, miért sétált a tengerparton egy esős délutánon, s miért tette le s hagyta itt végül az ernyőjét. Talán kisütött a nap. Ez talán egy olyan történet lett volna annak az írónak a fejében, aki a festő lett volna, amelyben kisüt a nap. Ki tudja. A festő nem tudta, mert nem volt író. A festő festő volt. És talált egy esernyőt a tengerparton, amikor a barátaival, a férfival és a nővel, egy novemberi délutánon, nem sokkal halottak napja után arra sétált. Egy piros esernyőt.
Kisvonattal mentek a tengerpartra, amit játék mozdony húzott, de legalábbis egy játék mozdony ikertestvére. Azon a délutánon egyszerűen csak látni akarták a tengert. A kisváros, ahol megszálltak, s ahonnét vonattal mentek ide-oda, látnivalók után, amelyeket gondos tervezéssel választottak ki, hiszen nem tudtak volna úgy egy lépést sem tenni a toszkán tájban, hogy látnivalóba ne ütközzenek. A toszkán tájban úgy hevertek a látnivalók szerteszét, mint a tengerparton az elhajigált szemét. Ezt akkor persze még nem tudták. Akkor még csak azt tudták, hogy töltöttek már egy napot a reneszánsz szülővárosában, amelyet úgy árasztottak el még ezekben a ködös-esős-hűvös novemberi napokban is a turisták, mintha helybeliek lennének – azzal a csekélyke, ám el nem hanyagolható különbséggel, hogy a helybeliek nem áradnak és nem özönölnek normális esetben egy városka utcáin. Hanem kávéházakban üldögélnek, kocsmákban, ne adj isten a munkahelyükön vagy otthon a négy fal között. A festőnek nagyon elege volt abból a világból, amely zsúfolva volt turistákkal, akik úgy lepték el a világ városait, mintha helybeliek lennének, csak éppen állandó áradhatnékjuk és özönölhetnékjük volna. A festőnek nagyon elege volt ebből a világból, különösen, mert tudta jól, hogy ebbe a világba ő sem juthat el másként, mint turistaként. De azt határozottan megtagadta, hogy bármely város bármely utcáján áradjon és özönöljön. Nem. Ő a festő tényleg úgy akart létezni ezekben a toszkán városokban, mint aki otthon van, évszázadokkal korában beleszületett a reneszánszba, s most már csak békésen és otthonosan sétál benne, és néha be-betér egy templomba, amelyről a turistahordák mit sem tudnak, mert nincs benn az útikönyvekben. Betér a templomba, melynek nincs mása, mint egy 13. századi tabernákulumja, s épp ezért az útikönyvírók nem veszik a fáradságot, hogy beleírják könyveikbe, s így a festő egyedül van ebben a templomocskában, pontosabban hármasban a barátaival, ülnek és nézik a tabernákulumot, és úgy érzik, hogy ők nem turisták, hanem három ember egy helyen, ahol jó lenni.
Erre gondolt a festő, és nem volt kedve aznap délután újabb toszkán városcsodákat látni, mert tudta, hogy kevés az olyan templom, amit az útikönyvírók kifelejtettek a könyveikből. Így aztán azon a délutánon, mely délután a hazautazásukat megelőző utolsó délután volt, a festőnek az jutott eszébe, hogy látni akarja a tengert. A tengert, mely nem messzire feküdt a városkától, ahol megszálltak, de ahová nem tervezték, hogy elmennek, mert nem volt ott más látnivaló, mint a tenger. Ráadásul ez a tenger, pontosabban a nagy tengernek ez a partszakasza az útikönyvek szerint meglehetősen érdektelen partszakasz volt. Úgy beszéltek róla az útikönyvírók, már ha egyáltalán beszéltek róla, mint az igazi tenger egy távoli, vidéken élő rokonáról, akivel az igazi tenger is csak hellyel-közzel tartja a kapcsolatot. Mintha nem is igazi tenger lenne, csak egy másod-unokatestvér, aki ráadásul meglehetősen gyanús üzelmekkel foglalkozik, teszem azt kispénzű kelet-európai turistáknak tart fenn strandot. „Én is kispénzű kelet-európai turista vagyok, bassza meg!”, szólalt meg az önérzet a festőben, aki egyébként se kelet-európainak, se turistának nem érezte magát, s erre egyéb körülmények között, teszem azt egy toszkán városcsoda kevéssé ismert templomában üldögélve meglehetősen büszke is volt. „Mit kispénzű, pénztelen!”, jutott eszébe, minthogy az elmúlt napok programsorozata jócskán elapasztotta egyébként sem bőséges anyagi forrásait, s már azon volt, hogy kölcsönkér barátaitól. „S a pénztelen kelet-európai festő megérdemel annyit, hogy lássa a tengert, még ha csak pocsolya is az tenger.” Erre gondolt a festő, és gondolatát megosztotta a barátaival, bár némileg kozmetikázott formában, mert tudta, hogy a „kelet-európai turistaság” fogalomkörében nem jutnának közös nevezőre.
Délután volt, mire a tengerpartra értek. Délután, köd, szitáló eső. S a tengerparton úgy hevert szerteszét a szemét, mintha az útikönyvek józan álláspontjának alátámasztásául szolgált volna. Ilyen szemetes tengerpartot még soha nem látott a festő. De mögötte ott volt a tenger. Ami akkor is tenger volt, ha a szutyokból kellett kimosdatni a tekintetnek. Sétáltak a tengerparton, kerülgették a papírhulladékot és az elhajigált üres üdítős palackokat, s a tengert látták. Ha író lett volna a festő, arra gondolt volna, hogy olyan ez a tenger, mint egy mocskos putriban született cigánylány, akiben csak a szakértő szem fedezi fel a természetes szépséget. Erre gondolt volna, és talán ír egy giccshatáron imbolygó elbeszélést erről a témáról. De festő volt, és nem gondolt, hanem látott. Pontosabban a szemével gondolkodott. Meglátta azt a piros esernyőt a homokban, és rögtön tudta, hogy föl kell vennie. Tudta, hogy dolga van vele. Fogta a piros esernyőt, forgatta a kezében, majd hirtelen ötlettől vezérelve beleszúrta a homokba, azon a határon, amelyet már benedvesítettek a tenger ki-kicsapó hullámai. Voltaképpen a piros esernyő választotta el azon a ponton a vizet a szárazföldtől. Ezt akarta lefényképezni. Közben azonban barátai, a férfi és a nő, a tengert nézve besétáltak a fényképezőgép látószögébe. Így, amikor elkattintotta a felvételt, ők is rajta voltak, álltak egymás mellett, a piros esernyő és a tenger között, és nézték a vizet. Pontosabban a férfi nézte csak a vizet, mert a nő az objektívba tekintett, mintha mondani akarna valamit. S a festőnek, később, amikor ezt a képet nézte, mindig az jutott eszébe, hogy a nő szavak nélkül, de talán tényleg mondani akart a tekintetével ott és akkor valamit.
