Karácsony volt, és a negyvenéves férfi arra gondolt, hogy karácsony van.

Arra gondolt, hogy arra gondol, hogy karácsony van, hiszen karácsony van, és olyankor az ember arra gondol, hogy karácsony van. Talán attól van karácsony, hogy az ember arra gondol. Attól lett, egyszer régen, valamikor az ősidőkben, karácsony, hogy az Úr arra gondolt, hogy legyen karácsony. Legyen valami, az év legsötétebb szakában, amiről gondolni lehet, hogy fény. És akkor az Úr arra gondolt (mert ő csak gondol valamire, s az úgy lesz), hogy lenne neki egy fia, aki akkor megszületne. Valósággá válna, megtestesülne, ahogy az ő gondolata valósággá lesz azáltal, hogy ő gondolja. Az Úr. És akkor gondolta. És akkor az Úr gondolatában elindult az angyali hírvivő meg a három király, és így tovább. Az Úr gondolatában elindultak Heródes katonái is, mert az Úr nem tudott olyat gondolni, amiben nem volt ellenpólus is, sötétség a fény mellett, na de épp azért kellett, hogy így legyen, mert ha nincs sötétség, akkor nincs fény sem. Ha nincs az évnek legsötétebb időszaka, nem kell karácsony sem. Jól kigondolta az Úr. Ezt gondolta a negyvenéves férfi ezen a karácsonyon. És még azt is gondolta, hogy neki is gondolnia kéne valamit. Mint az Úrnak. És nem csak azt, hogy karácsony van. Mert attól még nem lesz karácsony, hogy karácsony van. Kellett hozzá az Úrnak is angyali hírvivő meg három király meg aprószentek is. Kellett egy történet, mert történet mindig kell. Történet nélkül a kisded sem tud megszületni. Kellett hát történet a negyvenéves férfinak is.

            Arra gondolt akkor, hogy egyszer már írt egy ilyen karácsonyi történetet. Nem magának írta ugyan, éppen az volt a célja annak a karácsonyi történetnek, hogy ne magának írja, no de most olyan idők járnak, hogy magának írja. Vagyis gondolja. Arra az egykori karácsonyi történetre gondolt, amit akkor legszebb történetnek gondolt, és azt gondolta, hogy akinek írja, az is annak gondolja majd. S ki tudja, talán annak is gondolta. Nem volt abban a legszebb történetben angyali üdvözlet, sem három király, volt viszont két ember, és voltak mindenféle más kellékek is, amik egy ilyen legszebb történethez kellenek: találkozás a szállingózó hóesésben, hosszú séta és egész éjszakás beszélgetés. És, ahogy egy karácsonyi legszebb történethez illik, volt benne születés is, igaz nem valóságos, csak egy születés ígérete, de a negyvenéves férfi, aki akkor még nem volt negyvenéves, ettől gondolta azt a történetet a legszebbnek. Mert azt gondolta, hogy egy történetbe, ami az év legsötétebb szakáról szól, csak fény kell. Nem gondolt az ellenpólusra. Nem gondolt arra, hogy nem elég a kinti sötétség, a történeten belülre is kell gondolni sötétséget. Ahogy az Úr gondolt az aprószentekre.

            Erre gondolt ezen a karácsonyon a negyvenéves férfi, és aztán arra gondolt, hogy a legszebb történet, amit egykor a legszebbnek gondolt, ezen a mostani karácsonyon lett a legszebbé. Mert a fény mellé került belé sötétség is. A kisded mellé aprószentek. Erre gondolt a negyvenéves férfi, és a legszebb történetre gondolt, ami éppen azért lehetett immár a legszebb történet, mert nem volt kinek megírnia. Viszont gondolhatott arra, hogy aprószentek ide vagy oda, azt az egyetlen apró szentet csak nem sikerült fellelniük Heródes katonáinak az Úr legszebb történetében.