10.

A férfi így mesélte:

„S akkor elmentünk a tengerpartra. Hisz tudod. Utolsó délután. Mert már mindent láttunk. Mindent, vagyis semmit. De a tengert, azt még meg akartuk nézni. Emlékszel? Te mondtad, hogy nézzük meg. Mert a tenger akkor is tenger, ha szennyes mosogatólé. Ha csak egy kis öböl, amit lábáztatásra használnak a helyiek. Menjünk, nézzük meg. S mi beleegyeztünk. Annyira mindegy volt voltaképp. Nem mintha baj lett volna. Ugyan. Mi tudtam én, hogy baj van. Annyira jó volt minden. Annyira jó volt, hogy ott voltunk, hárman, ahogy annyiszor megbeszéltük korábban. Hogy majd Toscanában. Hogy oda el kell mennünk együtt. És amikor összejött, váratlanul, mert nem úgy terveztük, és mégis összejött, mert a barátaink hirtelen rájöttek, hogy nem bírnak együtt élni, akkor úgy tűnt, hogy nem is lehetett másként. Hogy minden összeillik. Jó, mások kárán, de végül is én, őszintén szólva, fütyültem rá. Mi közöm hozzájuk? Nem az én barátaim, hanem Liziéi. S ha válnak, hát válnak, az ő dolguk. A mienk a toszkán út. Hogy végre hármasban. Mert én kicsit tartottam is egy közös úttól, úgy négyesben. Na, de veled. Szóval összejött. És ez jó volt, tényleg jó. Mert minden jó volt. No persze az időt kivéve. Az lehetett volna jobb, napsütöttebb. Napsütötte Toscana, úgy az igazi. Mint egy giccsregény címében. De ha köd, akkor köd. Mert egyébként minden remekül ment. A megérkezés. A szállás. Azok a kis árkádos utcák, s a kis szálloda, azzal a bájgúnár recepcióssal, aki úgy rástartolt Lizire. Nyomta neki a sódert a toszkán dialektusában, Lizi pedig imádta, hogy olaszul csapják neki a szelet, mert otthon nem volt lehetősége a nyelvgyakorlásra. S aztán a kisvendéglő, amit a bájgúnár ajánlott, mert ott, ahogy mondta, a mamma főz, aztán persze ki tudja, ki főzött, ki jattolt a bájgúnárnak, de olyan kaját, olyan hamisítatlan olasz házi kosztot még életünkben nem ettünk. És azok a borok, a ház borai, a vino della casák…, no meg a grappák…, a kávék, a ristrettók, amiket csak én ittam, mert te meg Lizi nem isztok kávét, s otthon én se, de itt nem lehetett nem inni, hiszen a mamma főzte, talán egy nagy szőrös, kopasz mamma, de a mamma, istenem… És aztán az első séta, amikor Lizi bevette magát az első ruhaboltba, te meg eltűntél, amíg én vettem egy-két cd-t, és hiába kerestünk téged órákon át, míg beléd nem botlottunk ott a hídon, és együtt nem mentünk tovább, tovább az árkádos, majd árkádatlan utcácskákon, amik annyira toszkánok voltak, ahogy mi akkor hittük, hogy hamisítani sem lehetett volna toszkánabbakat. Minden jó volt.

            És aztán egyszerre semmi. Nem is tudom, mikor. Egyszerre csak úgy rossz lett. Vagyis semmilyen. Ízetlen a grappa, a mamma főztje, minden. A kávé marni kezdte a gyomrom, ami normális, hiszen otthon is marja, de nem volt normális, mert nem otthon voltunk. Nem otthon voltunk, s egyszerre mégis otthon. Mert tudod, Lizivel akkor már nem volt rendben minden. Én ezt nem akartam tudni, de akkoriban már egyre gyakrabban volt máshol, nem csak, amikor máshol volt. Amikor dolgozott. Éjt nappallá téve, vagyis a nappalt is éjjé. Olyan éjszakákká, amelyek mindenről szóltak, csak alvásról nem. Nem járt haza, s ez még mindig jobb volt, mint amikor hazajött. Én meg csak vártam, vártam rá, és nem akartam tudomásul venni, hogy nincs miért várni rá. Ezt nem veszi tudomásul az ember. Az olyan ember, mint én. Az olyan ember, aki beleegyezik egy olasz útba, mert akkor minden jó lesz. És minden jó is. Eleinte. Mert Lizi ott van, ahol én. Kénytelen. Egy pár napig nincs iroda, ahol el lehet tűnni. El lehet tűnni persze a ruhaboltokban, de aztán csak elő kell kerülni. És akkor ott vagyok én, és eszembe sem jut, hogy ez nyomasztó. Mint az a sűrű köd, ami megülte azokat a gyönyörű utcákat. Eszembe se jutott. És Lizi sem mutatott semmit. És ez jó volt. Azt gondoltam, ez jó. De aztán egyszerre nem volt jó.

            Nem is tudom. Talán, amikor a tengerpartra mentünk. Talán a vonatban. Nem tudom. Az a tengerpart mindenesetre furcsa volt. Mintha nem is tengerpart lett volna, hanem valami szeméttelep. És nem is csak az elszórt hulladékok miatt. Nem tudom. Tényleg nem tudom. Azt tudom csak, hogy ott álltunk, te meg fotóztál, és ott volt az az esernyő, és mivel egy kicsit szemerkélt, vagy szitált a köd, Lizi meg fedetlen fővel, szóval arra gondoltam, hogy fogom azt az ernyőt és kifeszítem kettőnk fölé. Aztán mégsem tettem. Nem tudom, miért, tényleg nem tudom. Valahogy elerőtlenedtem, nem tudtam az ernyő felé lépni. Valahogy úgy éreztem, hogy hiába. Hiába az ernyő. Hiába feszíteném ki, nem védene kettőnket. És ezért csak álltam ott, Lizi mellett, mint azon a fotón is, amit csináltál. Aztán fogtuk magunkat, és visszavonatoztunk a városkába.

            És aztán ott volt az utolsó este, és volt valami, amit te nem tudsz. Te csak azt tudod, hogy megvacsoráztunk, utoljára ettünk a mamma vendéglőjében, mi ketten, te meg én, jól beboroztunk és begrappáztunk, s aztán hazamentünk a szállodába, ki-ki a maga szobájába, te diszkréten hagytál minket, nyilván azt hitted, együtt akarunk lenni, ahogy egy házaspárhoz illik. Nem sejthetted, hogy akkor mi már hetek, talán hónapok óta nem voltunk igazán házaspár. Vagy csak úgy, ahogy egy házaspár házaspárrá kopik a megszokásban. Egymásba kopnak. De Lizi ezt nem akarta. Lizi nem bírta elviselni, hogy a kopás is az élet része. Lehet szépen kopni. Nem elkopni, hanem megkopni, mint egy patinás bútor, aminek akkor is van fénye, ha már megrágta az idő. Sőt akkor van igazán. Mint egy szépen megöregedett öregasszonynak, akinek a tekintetében több fény van, mint egy tűzről pattant csitrilányéban. Több, másféle fény. Mert megélt valamit, a teljes időt. Mert az időt tudni kell megélni. De Lizi félt az időtől. Félt attól, hogy elhasználódik az időben, s ezért félt attól, hogy a kettőnk kapcsolata is elhasználódik. S ezért aztán el is használódott számára. Ezt akkor ott, Toscanában, még nem tudtam. Éreztem, hogy nincs minden rendben, de nagy tehetségem van az önáltatáshoz. Azt hittem, hogy Lizi belefáradt a rengeteg munkába, belefáradt a hivatalba, s ezért nem kell más neki, csak pihenés. Helyváltozás. Toscana.

            Te csak azt tudtad, hogy elváltunk a szállodafolyosón, te elmentél diszkréten a saját szobádba, holott nem volt már szükség diszkrécióra. De ezt te nem tudhattad. Azt tudhattad csak, hogy másnap találkoztunk a reggelinél, talán föltűnt neked, hogy furcsák vagyunk, az mindenesetre föltűnt, hisz reggeli után közöltük veled, hogy hiába beszéltük meg utolsó délelőtti programnak, hogy elmegyünk a városka múzeumába, mert te meg akartad nézni a helyi primitív festőket, hiába beszéltük meg, nem mentünk veled. Nyilván meg is sértődtél. Ne mondd, hogy nem. Érthető, ha igen. De nem ez a lényeg. A lényeg, hogy nem tudtad, miért van ez. Azért volt, mert előző éjjel történt valami, ami után minden egyébre tudtunk gondolni, csak a helyi primitívekre nem.

            Mi történt? Semmi. Ne nézz így rám, tényleg semmi. Vagy a semminél kicsit több. Olyan, ami otthon is szokott akkor már egy ideje. De most nem voltunk otthon. Toscanában voltunk. És mégis. Elköszöntünk tőled, bementünk a szobánkba. Jó kedvem volt, a búcsú ellenére bortól feldobott derűs hangulatom. Valamit magyaráztam Lizinek. És közben vetkőzni kezdtem. Levettem minden ruhámat, és utoljára még az alsógatyámat is letoltam. Igen, ne röhögj, ez egy ilyen alpári, alsógatyás sztori. Letoltam a gatyámat és lehuppantam az ágyra meztelen seggel, oda sem figyeltem, csak nagyban magyaráztam valamit Lizinek, előadtam, ahogy már szokásom. Tanár vagyok, vagy mi a szösz. Szóval lehuppantam az ágytakaróra, és dőlt belőlem a szó meg a piaszag. És akkor, teljesen váratlanul, Lizi kiabálni kezdett. Nem az a lényeg, hogy mit kiabált. Azt kiabálta, hogy már megint ezt csinálom. Mit?, gondoltam magamban meghökkenve, holott ismertem Lizi heppjeit, hogy letolom a gatyámat és pizsamát akarok venni?, igen, ennyire komikus volt, legalábbis eleinte, nem tudtam komolyan venni, mondom, be voltam borozva. De ő csak kiabált, hogy nem vigyázok magamra, összeszedek valami bőrbetegséget, s aztán majd ráragasztom. Ekkor már bennem is elszakadt a cérna, mert feszélyezett, ha kiabálni kezdett, otthon is többször átdörömbölt a szomszéd. Ingerülten válaszolgattam, Lizi pedig egyre jobban bepörgött. De mondom, nem az volt a lényeg, hogy mi baja, hogy mit kiabál. Hanem, hogy kiabál. Itt is kiabál. Toscanában is. Egy gyönyörű út (mert akkor ott, minden mélység nélkül, csak úgy csípőből, boros fejjel azt gondoltam, hogy ez mennyire gyönyörű út, de ezt csak kínomban gondoltam akkor így, holott tényleg az volt, gyönyörű, utolsó út, amolyan igazi novemberi) búcsúestéjén. És ez mérhetetlenül felingerelt. Nem, nem felingerelt, azt is, persze, sokkal inkább elkeserített. Tudtam, hogy nem velem kiabál, minthogy az ember, ha kiabál, elsősorban mindig magával kiabál, tudtam, de akkor ott, nem tudtam, nem akartam tudni. Elegem lett. Fogtam magam, visszarángattam a gatyámat, az összes többi ruhámat, felöltöztem, és kirohantam a szobánkból. Le a lifttel, a bájgúnárnak sem köszöntem, holott bonaszérázott serényen, de én csak ki, az esőbe.

            Mert esett. Szakadt. És az árkádok csak egy darabig védtek. Meg hát kerestem is az esőt. Akartam, hogy verje a fejemet. Így csatangoltam a felhőszakadásban vagy egy órán keresztül, csoda, hogy tüdőgyulladást nem kaptam, de persze akkor fütyültem rá. Végigmentem a városkán, egész a hídig, ahol első nap megtaláltunk téged, eszembe jutott, ahogy ott álltunk, és öleltük egymást. Mert első nap, ott a hídon, összeölelkeztünk. Megöleltem Lizit. Mert jó volt minden. Most meg ott álltam az esőben, és arra gondoltam… Nem tudom, mire gondoltam. Arra nem, hogy vége, mert arra én nem tudok gondolni. Akkor sem gondolok rá teljes elszántsággal, amikor már tényleg vége van. Egyszerűen nem tudom elfogadni, ahogy Lizi az idő múlását. Vagyis ezek szerint én sem fogadom el az idő múlását igazán. Nem tudom.

            Hát ezért nem mentünk veled a múzeumba másnap reggel. Együtt akartunk lenni. Vagy pontosabban bármit akartunk inkább, mint festményeket nézni. Elmentünk sétálni, Lizi vett még egy ruhát, én egy cd-t, és azt gondoltuk, kibékültünk. Azt gondoltam, kibékültünk. Holott nem volt miért kibékülnünk, lejárt az időnk, s ez nem békülés kérdése.”

            Ezt mesélte a férfi azon a vasárnap estén a festőnek.