10+1
(epilógus)
Vasárnap volt, az év utolsó vasárnapja, másnap szilveszter. A festő egy verset olvasott. A verset a barátja írta, aki tanár volt, irodalomtanár, s minthogy az mind elvetélt író, írt ő is, írogatott. Ezt-azt, verseket. Ezt a versét a festő régről ismerte. Reggel volt a címe, és azt a reggelt írta le, amikor a barátja annak idején a feleségével találkozott. Leírt ez a vers egy reggelt, egy presszót, egy egész éjszakás párbeszédet, s a csendet, mely erre a párbeszédre reggel következett, amikor már nem volt többé szükség szavakra. Közhelyesen hangzik, de nem volt rossz vers. Volt érzéke a barátjának ahhoz, hogy ne írjon rossz verset, hogy egészen tűrhető verseket írjon. Ez is ilyen volt, egy témáról,az első találkozás témájáról, mely afféle rögeszmés, kimerevült képként létezett az agyában. Olyan képként, amit ő, a festő, már annyira ismert, hogy meg tudott volna festeni. Ha más témáját megfesthetné az ember. De nem festheti, néha az ember a saját témáját sem festheti meg. Egy esernyős tengerpartot például.
Olvasta a festő ezt a verset, amit a barátja épp elküldött neki, a Reggel című verset, aminek már nem Reggel volt a címe. Szerelmi örökmozgó, ez volt a címe.
Pedig nem írta át a barátja. Hozzáírt. Hozzáírt a végéhez pár sort. A végéhez, amely azt írta le, hogy a versben lévő két ember már mozdulatlanul halad valami felé. Ehhez írt hozzá a barátja néhány sort, mely együttéletről, különválásról, különéletről, visszavágyásról, miértekről, nemtudomokról, kezdjükújrákról, nembírommostokról, talánmajdokról szólt, vagyis arról, amit a barátja szerelmi örökmozgónak nevezett.
Szerelmi örökmozgó, hm, gondolta a festő, talán inkább szerelmi körforgás, nem? Igen, igen, inkább az. Vagy még inkább keringő. Eszébe jutott a kép, amit a hídon látott. Talán inkább azt, azt kéne megfestenie. Ha meg tudná. Két alak a hídon. S hozzá egy dallam. Meg egy cím. Annak a képnek, ha meg tudná festeni, már megvolna a címe. Megvan a címe. Megvan, igen.