1.
Bart, a hóhér, a nő nyakába akasztotta a hurkot. Szépen, komótosan dolgozott, gondosan elegyengette a durva kötelet, ráigazította a nyakra, hogy a kellő pillanatban minden pontosan, zökkenőmentesen működjön. Amikor majd kirúgja a sámlit a test alól, a kötél tökéletesen szoruljon, s eltörje a nyakcsigolyát. Látszott Barton, hogy abszolút ura a munkájának, csak a feladatra koncentrál, amely olyan, mint bármely más feladat, amit egyébként el kellett látnia: a kóbor kutyák begyűjtése és elpusztítása, a csatornák és az utcák tisztántartása vagy a gazdátlan holttestek elföldelése; olyan feladat, mint Peteré, a péké, aki a kenyeret süti nap mint nap, Fransé, a kovácsé, aki a kardokat, pallosokat, így Bartéit is kalapálja, vagy Jané, az ácsé, aki a tetők gerendáit faragja és illeszti egybe; ugyanolyan feladat, mely most nem más, mint egy ember, pontosabban egy némber megölése.
Ez a némber meggyilkolta a férjét, lakolnia kell, Martin, a bíró meghozta a döntést. A tömeg összegyűlt az akasztófadombon, Bart házának szomszédságában, ahol a tömlöc is volt, melyre szintén Bart felügyelt, s ahol a némber az utolsó napjait töltötte. Hajnalban Bart felkeltette, adott neki egy csupor híg köleskását utolsó reggeli gyanánt, amibe a némber
mohón belekortyolt, majd undorodva lökte el magától, hogy aztán falfehéren nyújtsa kezeit Bartnak, aki hátrakötötte azokat, majd kivezette az elítéltet a tömlöcből, fölvezette az akasztófadombra, föl a fából ácsolt emelvényre, az akasztófa alá. A némber nem ellenkezett, sőt olyan volt, mint egy kezes bárány, olyan, mint egy nő, aki megölte a férjét, Martin, a bíró halálra ítélte, eltöltötte utolsó napjait, majd utolsó éjszakáját a tömlöcben, és most nem ellenkezik, mert tudja, hogy egyedül maradt ezen a világon, már várja a másvilág.
A szájtátiak, mint mindig, odagyűltek az akasztófa köré. Ott volt Frans, a kovács a kövér feleségével, ott volt Peter, a pék, aki egyébként hajnalban a kenyereivel volt elfoglalva, de egy kivégzés napján, ami bánatára egyre ritkábban fordult elő, mintha egyszeriben megjavultak volna az emberek, már lassan senki sem akart gyilkolni, szerencsére itt volt ez a némber, s így végre félre lehetett tenni a reggeli sütést, ráér az, a többség úgyis itt ólálkodik az akasztófadombon, hogy végre emberhalált lásson ismét, egy elítélt méltó büntetését, egyszóval Peter is itt volt, csak Jan nem, az ács, az a tutyimutyi alak, aki nem bírta látni a vért, holott egy akasztáson az nem is folyik. Ott csak csigolya reccsen, aztán vége, gondolta Peter, a pék, de az a reccsenés, az megéri, hogy az ember kijöjjön hajnalban a város szélére, és fölmásszon az akasztófadombra. A reccsenéskor Peter mindig önkéntelenül is a nyakához kapott, hogy aztán jólesően végigsimítsa és rövid idő múlva elégedetten induljon haza elkezdeni a sütést, és arra gondoljon: meghalt valaki - méghozzá méltán, hisz bűnös volt! - de ő, Peter, a pék, él. Él, és mindjárt megsüti a kenyeret a többi élőnek.
Bart a nő, vagyis a némber nyakába akasztotta a hurkot, és a szájtátiak feszülten figyelték, nehogy elszalasszák a pillanatot, amikor kiröpül a sámli, lezuhan a test, és reccsen a csigolya. Ám a pillanat késett. Bart ott állt a sámlira állított nő mellett, és olyan volt, mintha beszélne hozzá. Senki sem hallotta a szájtátiak közül, mit beszél, de olyannak tűnt számukra, mintha Bart pap lenne, aki az utolsó kenetet adja föl a némbernek, holott a némber nem érdemelt papot, nem érdemelt utolsó kenetet, poklot érdemelt, öröklétre szóló kárhozatot, hiszen megölte a férjét és bűnösnek találta a városi tanács, Bart pedig egyébként sem volt pap. Bart hóhér volt, neki az lett volna a dolga, hogy kirúgja a némber alól a sámlit és beteljesítse a büntetést. De Bart nem ezt tette, és ez nem tetszett a szájtátiaknak. Peter, a pék izgalmában el is kurjantotta magát: „Mi lesz már?!!!”, és Frans, valamint a kövér felesége is csatlakozott hozzá, ám akkor Bart, a hóhér a tömeg felé fordult és azt kiáltotta: „Hozzám jön feleségül!!!” És akkor a szájtátiak csalódásukban zajongani kezdtek, de csak módjával, mert tudták, hogy Bartnak, a hóhérnak, akinek egyébként kevés joga van, joga van pallost tartania a házában, joga van ingyen élni a lányok szolgáltatásaival a városszéli bordélyban, amelyet ő felügyel, és főként joga van megölni a bűnösöket, vagyis akiket elítél a városi tanács, de amúgy kevés joga van, a városon kívül kell laknia és senki sem szeret vele érintkezni, hiszen mégiscsak embereket gyilkol, ám ahhoz mindenképpen joga van, hogy egy elítélt némbertől az akasztófa alatt utolsó kérdésként megkérdezze, hozzájön-e feleségül, és ha a némber igent mond, akkor levegye a nyakáról a hurkot, hazavezesse és asszonyává tegye. Ehhez joga van. Ezt tudták a szájtátiak is, s így, ha némileg zúgolódva is elégedetlenségükben, hogy nem hallották a nyakcsigolya reccsenését, elindultak hazafelé, le az akasztófadombról, vissza a városba. És vissza sem néztek az akasztófára, ahonnét közben már Bart, a hóhér leoldozta áldozatát, jövendőbeliét, és elindult vele a háza felé, ahol a némber, a tömlöcben, az utolsó napjait töltötte, amelyekről egyszerre kiderült, hogy mégsem voltak utolsó napok.
