A negyvenéves férfi jazz-trombitás volt,
s ha nem is a legjobb, mert leg- nincs, de ha van is, az Miles, na meg persze Satchmo, de azért elég jó, sőt nagyon jó. Jobb pillanataiban a csillagokat is lefújta az égről, a rosszabbakban meg csak fújt pontosan, szépen, ahogy a csillag meg az ég egy másik konstellációjában annak lennie kell, merthogy – állítólag - csak úgy érdemes. (Egyébként tényleg.) Egyszóval jó volt, nagyon jó.
Nőkben viszont nem volt annyira jó. Így történt aztán, hogy a felesége agyonlőtte. Egyébként nem is volt a felesége, csak barátnő. Annak is ex. És mégis. Ebből nem következik, hogy ilyenek a nők, mert ki tudja, milyenek, egyik ilyen, másik olyan, vagyis mind egyforma. Mindenestre ez ilyen volt. Még csak a felesége sem volt a negyvenéves férfinak, mégis agyonlőtte. Ki tudja, miért? Féltékenységből-e, vagy azért, mert a negyvenéves férfi többedszeri felszólításra sem hajtotta vissza pisilés után a vécédeszkát? Pedig akkor már nem is éltek együtt. A feleségnek, vagyis a barátnőnek, az ex-nek, addigra már volt egy új élettársa. No, nem jazz-trombitás. Még csak nem is zenész. Egy snájdig hivatalnok, amolyan öltönyös-nyakkendős, keveset szólós, azt is minek. Aki minden bizonnyal a vécédeszkát is minden felszólítás nélkül. No, de mindegy is. A lényeg, hogy a negyvenéves férfi felesége, vagyis barátnője, az ex-, egy vasárnap fogta magát és a bőröndjét, és elköltözött. Pedig ebédre mustáros csirke lett volna, de ez se állíthatta meg. És aztán egy este mégis megjelent, és egy pisztollyal se szó, se beszéd agyonlőtte a negyvenéves férfit. Pontosabban beszéd tényleg nem volt, szó viszont igen, annyi, hogy: „Lee!” (mert így hívták a negyvenéves férfit), s amikor a név gazdája megfordult, akkor durr. A negyvenéves meg összeesett, s melléhullott a földre a trombitája.
Egy klubban volt éppen fellépése, szünet volt, de ottmaradt a színpadon, beszélgetett egy zenésztársával. Talán éppen a nőkről beszélgettek. Talán éppen a feleségéről, aki nem is volt az, s különben is már egy öltönyös-nyakkendőssel élt. Álltak, cigarettáztak, és diskuráltak a nagybőgőssel. A nagybőgős kicsit dünnyögve beszélt, mintha a hangszeréhez idomulna, a negyvenéves pedig a szép, érces hangján. Annyira szép, érces hangja volt, hogy egyszer még egy együttesbe is fölkérték énekelni, de nem állt kötélnek. Megmaradt a trombitánál. Így beszélgettek kettesben, a koncert szünetében, amikor belépett a felesége, vagyis a barátnő, az ex. A negyvenéves férfi nem látta, mert háttal állt neki. Csak azt látta, hogy elkerekedik a nagybőgős amúgy drogoktól beszűkült szeme, egy hangot hallott („Lee!”), jól ismert hangot, s amikor megfordult, egy villanást látott, vagyis azt már nem, csak valami ütést érzett a mellkasában, aztán fölborult a világ. (Pedig nem is a világ borult föl, hanem a negyvenéves, no de kár kekeckedni valakivel, akit éppen agyonlőttek.)
Feküdt a negyvenéves a színpadon, haldoklott s közben azt hallotta, hogy: „Úristen, mit tettem, bébi!”, de ezt is angolul hallotta („Baby, what have I done!”), merthogy mindez New Yorkban zajlott, hol máshol. Ezt hallotta a negyvenéves férfi, s miközben az jutott eszébe, hogy ez a hang, amely ezt a mondatot kiejtette, nagyon ismerős számára, annyira, de annyira, hogy az már szinte fáj (holott nem az fájt neki, hanem a golyó), szép lassan kihunyt a tudata. Ott feküdt a negyvenéves férfi egy New York-i jazz-klub színpadán a trombitája mellett, miközben a színpad előtt egy fiatal fekete nő sikoltozott egy pisztollyal a kezében, a teremben pedig emberek rohangáltak, ordítoztak, rendőrért és mentőkért telefonoztak, de erről a negyvenéves férfi már nem tudott.
