7.
Aztán eljött a másnap, ideje válasznak és akasztásnak. Bart, a hóhér hajnalban Jolandáért jött, hátrakötözte a kezét, kivezette a cellából, fel az akasztófadombra, az akasztófa alá. A sámlira állította, s nyakára tette a hurkot. Egész idő alatt nem szóltak egymáshoz. Jolanda egy szemhunyást sem aludt, vagy csak annyit, ami óhatatlanul legyűri az embert egy álmatlan éjszakán, amely az akasztását előzi meg, pillanatok, amikor mégiscsak erőt vesz rajta az álom, bár ebben nincsen köszönet. Jolanda nem szólt Barthoz, mért is szólt volna, némán tűrt minden mozdulatot, ami elkövettetett vele szemben, az álmatlan éjszaka után alig volt jelen a saját jelenlétében. Bart sem szólt, egyrészt mert nem volt a szavak embere, ő a kötél és a pallos embere volt, másrészt fel volt dúlva, s ezért minden erejét megfeszítve igyekezett nyugodtnak és könyörtelennek látszani.
Aztán Bart, a hóhér Jolanda nyakába vetette a kötelet, ránézett a szájtátiak tömegére, akik már kigúvadt szemmel figyelték őket s várták a sámli borulását és a nyakcsigolya reccsenését, rájuk nézett, majd visszafordult Jolanda felé és hozzákészült a rúgáshoz. Ha lett volna barátja, mondjuk Peter, a pék, akivel együtt iddogált volna a kocsmában, néhány korsó jófajta árpalé között elmesélte volna neki, hogy ő tényleg ki akarta rúgni a sámlit a némber lába alól, hallani akarta a nyakcsigolya reccsenését, ami, elhiheti, közvetlen közelről még lenyűgözőbb, ám Bartnak, a hóhérnak nem voltak barátai, ha a kocsmába bement meginni egy sört, a többiek elhúzódtak tőle, s így csak a maga számára maradt rejtély, miért nem rúgta ki a sámlit, miért hajolt oda Jolanda füléhez, miért lihegte bele rekedten a kérdést, s a választ hallva miért fordult diadalittasan a szájtátiak felé, miért üvöltötte a csalódástól eltorzuló pofájukba, hogy Jolanda a felesége lesz. Bart, a hóhér, bár erről fogalma sem volt, szerelmes lett Jolandába. Fogalma sem volt róla, csak azt tudta, hogy ez a nő úgy hat rá, mint eddig egyetlen ember sem az életben, mert az embereket ő mindeddig a kivégzendők és a közömbösek csoportjaiba osztotta, s a legtöbb, amit akart tőlük, az életük volt. Jolandától most szintén az életét akarta, de úgy, hogy bár elveszi tőle, megtartja magának. És ez összehasonlíthatatlanul más volt.
S akkor, miközben a távozó szájtátiak zúgolódása szépen lassan halkult a város felé vezető úton, Bart leoldotta Jolandát az akasztófáról, és hazavezette a házába. Nem volt ez a hazavezetés zavartól mentes, Bart, mint afféle nem kimondottan érzékeny lélek, nem fogta kézen Jolandát, miként Jolanda sem nyújtotta oda neki a kezét. Ment elől Bart, a hóhér, aki éppen feleséget szerzett magának, de ez a gondolat inkább mélységesen valószínűtlen volt számára, mintsem felhőtlenül örömteli, s ment mögötte Jolanda, aki éppen megszabadult a halál torkából és feleség lett ismét, de ez a gondolat inkább mélységesen valószerű volt számára, mintsem felhőtlenül örömteli. Azt, hogy pár perce halottnak kéne lennie, nem tudta átélni, hiszen élt, de azt, hogy ismét feleség lett, minden fáradtsága ellenére is átélte, és nem érzett mást, mint fásultságot. Így mentek Bart, a hóhér házához.
