14.
Bart annyit érzett, hogy más lett a világ. Ez nagyon különös volt számára, mert ugyanazt az életet élte. Dolgozni járt, ami hol az utcaseprést és a csatornatisztogatást jelentette, hol a kóbor kutyák begyűjtését, hol a gazdátlan holttestek elföldelését, hol pedig igazi feladatát, a kivégzést; járt dolgozni, és ha nem dolgozott, akkor többnyire otthon volt, legfeljebb a kocsmában megivott egy-két sört, ami azonban ritkán esett meg vele és soha nem tartott egy fél óránál hosszabb ideig, hiszen mindenki kerülte a társaságát. Igaz, már ő sem kereste az ő társaságukat, Peterét, a pékét, Fransét, a kovácsét vagy Janét, az ácsét, nem kereste a társaságukat, nem akart velük szót váltani, megvolt a véleménye a szájtátiakról, akik kijárnak az akasztófához hajnalban, amikor látványosság van, kéjesen nyögnek a nyakcsigolya reccsenésének hallatán, (s ez még Janra, az ácsra is igaz volt, aki nem járt ki, mert ő ezt egyszerűen gyengeségből tette, egyszer rosszul lett egy kivégzésen, és azóta inkább otthon maradt, de Bart biztos volt benne, hogy otthon, elbújva a négy fal között, minden bizonnyal ő is kéjjel nyög a hangra, amelyet élőben nem mert meghallgatni, ám amit borzadályos jó érzéssel képzel el), de aztán a hétköznapokban megvetik őt, jóérzésük okozóját. Bart tudta, hogy nem kell velük beszélgetnie, mert a valódi párbeszéd köztük az, amikor ő kirúgja az elítélt lába alól a sámlit és a szájtátiak szájtátva figyelnek, s ehhez a párbeszédhez képest a megvetésük semmiség, a hatása alól nem tudják kivonni magukat, s Bartnak ez teljes elégtételt jelentett. Tudta, hogy a markában vannak, hiába játsszák meg magukat. Talán nem is gondolta ezt így végig, talán nem tudatosan tudta, hiszen nem volt a mély gondolatok embere, de ez az öntudatlan tudás magabiztosságot adott neki. Így aztán leginkább zárható kupába töltette a sört, hazavitte és otthon iszogatta meg, és eszébe sem jutott bánkódni azon, hogy nem beszélgethet Peterrel vagy Fransszal. Így teltek Bart napjai, mielőtt az akasztófa alatt feleségül nem vette Jolandát, a némbert, aki megölte a férjét, s így teltek lényegében azután is, hogy feleségül vette őt.
Így teltek és mégsem így teltek. És nem elsősorban azért nem, mert immár volt egy asszony, aki vagy segített neki az utcatakarításban, a kutyaösszeszedésben és a holttestek elföldelésében, vagy otthon várta, tiszta házzal fogadta és enni adott neki. Ez nem volt igazán lényeges, hiszen Bart egyedül is elvégezte volna a dolgait, ahogy annyi éven keresztül gond nélkül elvégezte, rendben tudta volna tartani a házát, és tudott volna enni adni magának, ahogy magányos férfiként évek hosszú során keresztül megtette. Az sem pusztán a testi szükség miatt volt lényeges, hogy hazament, megvacsorázott és aztán magáévá tette Jolandát, mert elmehetett volna a bordélyba, hogy ugyanezt cselekedje Margóval, a nagyseggűvel, Karlával, a sebes arcúval vagy valaki mással a lányok közül. És még csak azt sem lehet mondani, hogy a magány elűzésének eszköze lett volna számára Jolanda, hiszen nemcsak megszokta, de kereste is Bart, a hóhér a magányt, lényéhez tartozott a magány, ahogy feladata, a bűnösök megbüntetése is magányos embert kívánt, aki képes egyedül felügyelni az elítélt utolsó napjait a tömlöcben, képes őt egyedül felvezetni az akasztófadombra, odaállítani az akasztófa alá, nyakába vetni a hurkot, s kirúgni alóla a sámlit. Mindezt csak magányos ember tehette, aki tudatában volt erejének, nemcsak elviselte, de szerette is a magányt. És Bart valóban szerette, megnyugtatta, hogy nem kell senkivel sem beszélnie, amikor dolga végeztével hazament a házába. Szerette a magányt, legalábbis mindeddig azt hitte. Most azonban ott volt Jolanda, a némber, aki megölte a férjét, s akit ő feleségül vett az akasztófa alatt, ott volt Jolanda, fölforgatta ezt a magányt, és ő, Bart, a hóhér mégsem kívánta vissza az elveszített magányt. Ugyanaz volt az élete, és mégsem volt többé ugyanaz. Más lett a világ, Bart, a hóhér világa lett más.
