16.
A kísértetek éjjel jöttek, ahogy annak rendje és módja, minden éjfél után meglátogatták Bartot, a hóhért. Bart még világosan emlékezett arra az éjszakára, amikor az első érkezett. Sok-sok évvel korábban történt, majdhogynem a kezdet kezdetén, amikor Bartból hóhér lett, mert meghalt a város hóhéra és nem volt, aki elvállalja a feladatot. Bart akkoriban az öreg Michaelnek, a mészárosnak volt a segédje, és minden jel arra mutatott, hogy ő veszi majd át Michaelnek a boltját, ha az öreg, akinek nem volt fia, meghal, vagy egyszerűen nem bírja már a munkát. Ám történt valami, amivel Bart soha nem tudott elszámolni magának: egy napi bevétel eltűnt a boltból, amikor Michael éppen nem volt ott, áru után járt, és Bart, bár nem tudta, hogy történhetett, de azt tudta, hogy nem ő a tettes, ám képtelen volt meggyőzni Michaelt az igazságáról. Olyan érzése is volt Bartnak, hogy Michael valójában nem gyanúsítja őt, bár a szavak szintjén azt tette, hanem azt nem tudja megbocsátani neki, hogy ilyesmi megeshetett vele. Aki ilyen tutyi-mutyi, akinek a keze alól lába kél a bevételnek, az nem lehet Michael utóda. Talán erre gondolt Michael, talán másra, mindenesetre Bart kiesett a kegyeiből, és látható volt, hogy Michael a másik segédjét, a tejfelesszájú Hansit kezdi örököseként kezelni. Ez roppant fájt Bartnak, igazságtalannak tartotta a dolgot, mindenesetre, amikor meghalt a város hóhéra, rövid töprengés után jelentkezett a feladatra, és mivel nem volt más jelölt, az állatok letaglózásához pedig értett, a városi elöljárók nem is haboztak sokat. Bart pedig, miután búcsúzóul laposra verte Hansit, kilépett Michaeltől, és hóhérnak állt. Segédből az önmaga ura, a városi hóhér lett, még ha kezdetben próbaidőre is, de aztán gyorsan véglegesítették. Bart pedig, aki mindig is magának való ember volt, büszkén töltötte be új feladatkörét. Igaz, akkor még sejtelme sem volt a kísértetekről.
Érdekes, hogy az első kísértet nem az első kivégzését követően jött. Jól emlékezett még az első munkájára, amikor egy piti kis tolvajt kellett felkötnie, aki apró háziállatokat, csirkéket, kacsákat, nyulakat lopott ettől attól, s többek között, vesztére, Martintól, a bírótól is. Másként talán megúszta volna kézlevágással, de Martin láthatóan saját tekintélyét védve, a legsúlyosabb büntetést szabta ki rá, s így Bartnak, aki alig egy hete lépett új munkakörébe, meglett az első áldozata. Hosszú-hosszú évekkel később is fülében csengett a tolvaj jajveszékelése a tömlöcben, majd az akasztófához vezető úton, és csak a legvégén, amikor Bart már a nyakába akasztotta a hurkot, némult el, mint aki egyszerre megértette, hogy van pillanat, amikor már nincs miért jajongani. De a piti kis tolvaj később soha nem kereste fel Bartot.
Az első, aki felkereste, egy öregasszony volt, aki, állítólag, megölte az unokáját. Soha nem derült ki, mért tette volna, a kisfiú eltűnt való igaz, amikor neki kellett volna vigyáznia rá, és soha nem került elő, de akár el is csatangolhatott az erdőben és széttéphették a vadállatok. A fiú anyja vádolta meg a saját anyját, ki tudja, miért, megőrült-e fájdalmában, vagy valamiféle régi sérelem szakadt fel benne, mindenesetre olyan eszeveszett elkeseredettséggel tette, hogy meggyőzte Martint, a bírót, aki halálra ítélte az öregasszonyt. Az öregasszony nem is védekezett igazán, motyogott csak mindvégig magában a tárgyalás során, majd a tömlöcben is, és az akasztófa alatt. De aztán egy éjjel felkereste Bartot. Nem bántotta, csak motyogott akkor is, de olyan erővel, hogy Bart napokig nem tudott aludni a motyogásától. Így kezdődött.
Bart soha nem tudta, melyik elítélt kísértete fogja felkeresni és miért teszi, számára egy idő után egybefolytak a kivégzések, és soha nem gondolkodott azon, ártatlan lehet-e bármelyik elítélt. És mégis fölkeresték, őt keresték föl, nem az őket elítélő Martint, legalábbis Martin soha nem panaszkodott rájuk, igaz, nem is nagyon állt szóba Barttal. Ezt Bart igazságtalannak tartotta, de nem tűnődött rajta, és esze ágában sem volt fölhagyni ezért a munkájával. Elviselte a kísérteteket, akik idővel mind többen lettek, és tulajdonképpen meg is szokta őket, ahogy megszokta a nyakcsigolya reccsenését vagy a halálraítéltek utolsó sikolyát. Megszokta őket, de azt nem lehet mondani, hogy nem örült volna, ha többet nem keresik fel. Bart a hóhér nem aludt rendesen már vagy húsz éve, s bár hozzászokott a kialvatlansághoz, mégsem bánta volna, ha egyszer, amúgy Isten igazából végigalhatja az éjszakát estétől reggelig, és nem ébreszti föl valamelyik áldozatának kísértete. Ám aztán eljött az idő, amikor egyik pillanatról a másikra, pontosabban egyik éjszaka elmaradtak a kísértetek. De ezt Bart először nem kapcsolta össze Jolandával, ahogy általában kevéssé látta az összefüggéseket élet és halál dolgai között.
