26.
Lucas, a halász ott állt az ágy lábánál, és nézte őket. Nem szólt, csak nézte Bartot, aki már nem ölelte át Jolandát, mert a kezét letaszította magáról a nő testének fakéregridegsége, de még mindig Jolanda embriópózba gömbölyödött hátához próbált simulni, mintha ily módon mégiscsak birtokolhatná őt, nézte Bartot és nézte Jolandát, aki egykor a felesége volt, de megölte őt, és most más férfi mellett alszik éjszakánként. Nézte őket, de nem szólt semmit.
Ott állt Lucas, a halász és rothadt hal bűzét árasztotta magából, a teste pedig zöldes színű és meghatározatlan körvonalú volt, olyan, mintha víz alatt lebegne, valami moszatos, nyálkás, zöldes színű tó felszíne alatt, holott Bart pontosan tudta, hogy Lucas nem egy tó mélyén rothadozik, hanem a temető földjében, egy sírkő alatt, amire azt írták fel, hogy: „Itt nyugszik Lucas, a halász, akit megölt a felesége, Jolanda, aki aztán megbűnhődött ezért.” Ezt írták Lucas sírkövére, Ruud, a kőfaragó ingyen faragta ezt a követ, hiszen ugyan már ki fizette volna meg neki, ha egyszer Lucas meghalt, de Ruud úgy gondolta, kijár valakinek a sírkő, akit meggyilkolt az asszonya. Ezt gondolta Ruud, a kőfaragó, de azt már nem nagyon gondolta végig, mit írjon a sírkőre, írta, ami eszébe jutott, és ez jutott eszébe, holott tudnia kellett volna, hogy Lucas nehezen fog megnyugodni a sírjában, mert ugyan hogy nyugodjék, aki erőszakos halált halt. Arra pedig végképp nem gondolt Ruud, de hogy is gondolhatott volna, ki gondolta volna, hogy Jolanda nem fog annak rendje és módja szerint megbűnhődni a tettéért, hanem új életet kezd Bart, a hóhér, vagyis ahogy attól kezdve a városban emlegették: Bart, a barom oldalán. Ezt igazán nem sejthette Ruud, de hát hogyan is nézett volna ki, ha visszatér Lucas sírjához, levési róla az eredeti feliratot, és azt vési a helyére, hogy: „Itt nem lelhet nyugtot Lucas, a halász, akit megölt a felesége, Jolanda, aki még csak meg sem bűnhődött ezért.” Ezt igazán nem tehette meg Ruud, így aztán maradt Lucas sírkövén a kegyes, vagy még inkább kegyetlen hazugság. Csoda, ha Lucas ezek után nem lelhetett nyugtot a sírjában?
Ez azonban nem magyarázta meg a vízi hullára emlékeztetően zöldes színét. Talán egykori foglalkozása magyarázta, ki tudja. Annyi azonban biztos, hogy Bart pontosan tudta, hogy Lucas a temetőben nyugszik, vagy legalábbis ott rohad a föld alatt, hiszen ő maga temette oda. Ugyanis Frank, a sírásó nem sokkal korábban ölte meg a feleségét, nem sokkal korábban akasztotta fel ezért Bart, s még csak épphogy elkezdte éjszakai látogatásait Bart kunyhójában, így aztán a városnak nem volt sírásója. Ráadásul Lucas elföldelését egyébként sem vállalta volna senki, mert egy gyilkosság áldozatát talán még nehezebb elföldelni, mint egy békében elhunytat. Egy gyilkosság áldozata akkor is temetetlen holttest marad, ha eltemetik. Ezt senki sem vállalta volna magára, még ha egyébként akadt is volna Frank helyére sírásó hajlamú ember a városban. Így aztán Martin, a bíró kitalálta és megbeszélte a pappal, hogy Bart jó lesz a feladatra, hiszen egy gyilkosság áldozatát eltemetni majdnem olyan, mint egy gazdátlan holttestet. Ráadásul, akit a saját felesége öl meg, az tényleg gazdátlanná válik halálában. A kutyának sem kell többé, hisz asszonyának sem kellett. Így aztán Bart földelte el Lucast, pontosan tudta, hova földelte el, nem pedig egy tó mélyén eszik a halak.
Ám Lucasnak mégis zöldes színe volt, ahogy ott állt az ágy lábánál, zöldes színe és rothadó halbűze. Ennél azonban még zavaróbb volt, hogy csak állt és nézett, de nem szólt semmit. Néma kísértetnek a megkísértett sem érti szavát.
