5.
Álomkórász sajátos szimbiózisban élt az április elsejékkel. Negyvenegynéhány évvel korábban pont egy ilyen hajnalon pillantotta meg a kórház mesterséges fényeit, s amikor apja másnap eldicsekedett a munkahelyén a fia születésével, jóindulatú mosolygásokat tehetett zsebre válaszul. A munkatársak egyszerű, s még csak nem is túl eredeti áprilisi tréfának vették a szavait. „Ez vagyok én”, tűnődött az eltelt negyvenegynéhány év során gyakorta Álomkórász, „egy még csak túl nagyra sem nőtt áprilisi tréfa. Mit várhatok így magamtól, s ettől az állítólagos ünnepnaptól, mely évről évre űz viccet állítólagos létezésemből?”
Ahogy feküdt a vízben, arra gondolt, hogy az idei tréfa túl hosszúra sikeredett. Nem csak az Úristené a téllel meg a hideggel, hanem az is, amit ez a bizonyos nap, amelynek már véget kellett volna érnie, űzött vele. Mert ez a nap nem akart véget érni, mintha csak úgy döntött volna bolondos kedvében, hogy a rendes évi egy alkalmon túl ettől kezdve még hűségesebb kopóként szegődik Álomkórász nyomába. Sőt voltaképpen talán arról van szó, hogy a tavalyi április elseje hozta meg ezt a döntést, s az idei csak jólfésült belenyugvással teljesíti a rangidős parancsát. Álomkórászt egy évvel korábban, épp a születésnapján hagyta ott a felesége.
Különös áprilisi reggel volt. Rügyeztek a fák, csicseregtek a madarak, mintha csak egy tavaszról szóló tanmesében éreznék magukat. Álomkórász korán ébredt, s óvatosan mászott ki az ágyból, nehogy felébressze a feleségét, aki külföldi munkaútról tért haza aznap éjjel. Olyan későn, s olyan fáradtan érkezett, hogy beszélni is alig beszéltek valamit, az asszonyka ágyba dőlt, s máris emigrált az álmai közé. Nem volt ebben semmi különös, hacsak az nem, hogy nincs benne semmi különös, mert Álomkórász felesége gyakran tett így azokban az időkben, Álomkórász nem is nagyon látott belőle mást, mint egy alvó testet, mert a felesége a munkahelyén töltötte ébrenléte minden pillanatát. Úgy is lehet mondani, hogy csak álmodni járt haza, de hogy mily álmok jöttek álmában, azt még Álomkórász, az álomfejtés tanára sem sejtette.
Kimászott az ágyból, és rögtön a konyhába sietett, mert születésnapi ebédet akart csinálni. Csirkét szedett elő a hűtőből, apróra kockázta, és mézes-mustáros pácba helyezte, hogy majd pár óra múlva, a sütés idejére kellőképpen ízes és porhanyós legyen. Közben arra gondolt, hogy még ízesebb és porhanyósabb lehetett volna, ha már előző éjjel bepácolja, de a felesége hazaérkezése túlságosan lefoglalta a figyelmét, s elfeledkezett róla. No nem baj, gondolta, jó lesz így. Éppen itt tartott Álomkórász az előkészületekben, amikor ismerősen puha lépteket hallott a háta mögül. Jó reggelt, mondta, és hátra nézett. A felesége volt, meztéláb, már ahogy reggel, az ágyból kikelve a Túró Rudijáért és a narancslevéért indulni szokott. Ilyen volt most is, mégis más. De hogy mi más, Álomkórász próbálta nem firtatni. Akkoriban, önvédelemből, már sok mindent nem firtatott.
Jó reggelt, mondta a felesége, meg azt, hogy boldog szülinapot, de valahogy üres volt a hangja. Olyan volt a hangja, mint egy kúté, amelybe követ hajítanak, de nem hallani a csobbanást, mert nincs már ott semmi. Kút van csak, víz nélkül. Asszony, hang nélkül, aki mégis beszél. Azt mondja, boldog szülinapot, de ez úgy hangzik, mint… - nem, egyszerűen nem hangzik sehogy. Nincs otthon senki ebben a hangban. Aztán azt mondta ez a hang nélküli hang, hogy menjenek be a szobába.
A szobában volt egy csomag. Úgy az asztalra téve. Kis csomag, mintha szégyellné magát. Nem is akar ott lenni. De ott kell lennie. Szülinap van. Negyvenvalahanyadik. És akkor az asszony odaadta a csomagot Álomkórásznak. Hogy nyissa ki. Meg Isten éltesse. De közben ő maga pedig leült a fotelbe. Lerogyott oda. Álomkórász meg állt a csomaggal, amiben volt ez is, meg az is, csíkos póló meg cd-lemez, csodák csodája olyan jazz-zenésztől, akitől nem volt még felvétele, de Álomkórász nem ezeket nézte. Hanem a feleségét.
Nem megy, sírta el magát a felesége. Nem megy tovább. Szeretek valakit. Potyogtak a könnyei, és nézte Álomkórászt, aki ott állt a kezében lévő születésnapi ajándékkal. Ott állt, és csak annyit tudott kinyögni, hogy: ez vicc? Elvégre április elseje volt.
Erre gondolt Álomkórász, ahogy hevert a vízben, s arra, hogy kicsit durvára s főként hosszúra sikeredett a tavalyi tréfa. Hiszen még mindig tart. Itt fekszik a kádban, s miközben üres a lakás, nyílik az ajtó és bejön valaki, aki rég máshol van. Hülye egy vicc. És fölnézett a feleségére.
