6.
Álomkórász felesége ott állt a kád mellett, nézett le a férjére, és ennyit szólt:
- Te aztán tudsz élni…
Elismerően mondta ezt, mosolygott is hozzá. Úgy mondta, mint egy nő, aki hirtelen lányból asszonnyá érett, s meglátta a férjében a férfit. A férfit, akit annak idején megismert, s akiről azt hitte, hogy határozott, életre való ember, nyugodt, mint egy keleti bölcs, de izgalmas is, mint egy világutazó, erős, mint egy móc hegyi pásztor, de finom lelkű, mint egy alanyi költő, rámenős, mint egy ingatlanügynök, de visszafogott, mint egy elsőáldozó. Isten és hívő egy személyben, egy vallásban, melynek csak egy papnője van. Ezt hitte róla, amikor először meglátta, s még az első randevún is hitte, a másodikon is, az eljegyzésen is, sőt még az esküvőn is, a nászúton, s aztán még egy ideig. Aztán egyszer csak nem hitte már. De ezt nem akarta elhinni. Nem akarta elhinni, hogy nem hinni ennyire egyszerű. Hogy egyszer csak hopp: volt, nincs – mint egy illuzionista produkciójában a virágcsokor. S marad a helyén egy hegyi pásztor költő nélkül. Egy papucsos világutazó. Egy köldöknéző bölcs. Vagy egyszerűen valaki, aki mellett a tavasz már csak egy évszak, a nyár csak hőség, a tél csak vacogás, az ősz pedig a végtelen esők. Valaki, aki nem tud élni, mert csak él. Például nem jut eszébe reggel más, mint zuhanyozni meg fogat mosni. S mindezt a végítélet napjáig. Reménytelenül.
Ám most, egyszerre, mégiscsak kiderül róla valami. Hogy tele tud engedni egy kádat meleg vízzel, bele tud ülni, sőt feküdni, s ahogy fekszik, már nem is visszataszító, hogy pocakot eresztett. Vagy nem eresztett pocakot. Hogy kopaszodik. Vagy haja van. Hogy bajusszal olyan, mint egy nyugdíjas hentes. Vagy nincs is bajsza. Egyáltalán, hogy olyan, amilyen. Hogy van. Hogy férfi. Mert egyszerre újra az. Tud élni.
- Te aztán tudsz élni – mondta a nő, és mosolygott Álomkórászra.
„Tudok”, gondolta Álomkórász, „Hogyne tudnék. Mert élet az, amit él az ember. Ha kád meleg vízben, hát abban. Ha hatalmas üres lakásban, akkor ott. Az az életem, ahogyan megélem. Hogyha álmodom, hát az az élet. Igaz is, álom.”, jutott az eszébe, vagyis az jutott eszébe, hogy elfelejtette az álmát. S hogy ezért ült be a kádba. S ahogy ez eszébe jutott, egyszerre eszébe jutott az álma.
Azt álmodta, hogy fürdik. Ült a kádban, nyakig vízben, ami azonban nem volt túl meleg, sőt inkább borzongatóan langyos volt, ült benne, egy fürdőszobában, amely nagy volt és üres, de mégsem a hatalmas üres lakás fürdőszobája volt, ahogy az ember álma egyszerre a valóság és annak valamiféle kifordított mása, ült Álomkórász a vízben, s egyszerre nyílt a fürdőszobaajtó. Nem, nem is kellett kinyílnia, Álomkórász egyszerűen tudta, hogy bejött, pontosabban ott van valaki. A kád mellett. A felesége van ott. A felesége áll a kád mellett, nézi őt, de nem mondja, hogy „te aztán tudsz élni”, holott a valóságban mindig ezt mondta, amikor még vele élt, s amikor ő fürdött, bejött hozzá a fürdőszobába, vagy nem hozzá, de bejött. Olyankor mindig ezt mondta. A valóságban, már ha valóság a múlt. Ám az álom se nem múlt, se nem valóság, hanem egy harmadik dimenzió. Vagy isten tudja, mi. S ebben az isten tudja miben a felesége nem mondta neki, hogy tud élni, nem mondott semmit, csak nézte. Úgy nézte, mint aki mondana valamit, de nem mond. Az istennek sem mond. Nem és nem. S ahogy a felesége nézte, Álomkórász azt érezte, hogy a víz, amiben ül, már nem is langyos, hanem egyszerűen nincs. Nincs már víz a kádban. Ő meg csak ül ott az üres kádban, didereg, s a kád mellett sincs már senki. És akkor fölébredt. És hideg volt és tél és április és kora reggel.
Erre gondolt Álomkórász a kádban ülve, nyakig meleg vízben, és hiába jutott eszébe az álma, mégsem érezte azt, hogy bármi is megoldódott volna. Inkább azt érezte, hogy dolga van. Ki kell másznia ebből a kád vízből, és el kell indulnia, de nem az iskolába, ahova már amúgy sem érne be csengetés előtt, hanem máshova kell elindulnia. Vagy talán nem is elindulnia kell, hanem föl kell hívnia a feleségét. Igen, föl kell hívnia. S ha meghallja a hangját, talán az is kiderül, mit akar neki mondani.
