7.
Álomkórász akkor már hónapok óta nem beszélt a feleségével. Ez persze nem teljesen igaz, mert beszélt vele, többször is. Volt, hogy az éjszaka közepén beszélt vele, amikor kikelt az ágyból, mert meghallotta, hogy a felesége kint van a másik szobában, a hatalmas lakásnak abban a lakrészében, ahol azelőtt a nagymama és a nagypapa lakott, majd a nagypapa halála után csak a nagymama. Úgy is hívták azt a szobát: a nagymama szobája, s még azután is úgy hívták, hogy a nagymama meghalt, s azt a szobát nem nagyon használták. Nem is értette Álomkórász, mit keres ott a felesége, de nem firtatta, örült, hogy beszélhet vele. Az asszony éppen vasalt, láthatóan sürgős volt neki, hogy kivasaljon egy fekete nadrágkosztümöt, amiben a pápalátogatáson kell majd részt vennie. „Nagyon fontos ember lettem”, magyarázta Álomkórásznak és közben vasalt rendületlenül, „ma a pápa jön hozzánk, jövő héten meg a szovjet miniszterelnök”. Így mondta, szovjet, de Álomkórásznak ez teljesen normális volt. Ha szovjet, hát szovjet. A lényeg, hogy a felesége fontos ember. Annyira fontos, hogy vasalatlan nadrágkosztümben nem mehet el otthonról. Ám közben észrevette, hogy miközben a felesége vasal, a nadrágkosztüm egyik szára füstölni kezd, nyilván a vasalás intenzitásától, és szólni akart neki, ám a felesége nem figyelt rá, másra figyelt, beszélt tovább, azt magyarázta, hogy a pápalátogatás miatt aznap nem jön haza, mert nagyon sok dolga lesz. Egyáltalán most majd egy ideig nem jön haza. S ahogy ezt magyarázta, Álomkórász nyugtalanul figyelte, hogyan csap föl a láng a vasalódeszka egyik részén. Ez egy elég különös párbeszéd volt.
Egyszer akkor is beszélt vele, amikor a feleségének gyereke született. Érdekes módon a hatalmas lakásban született ez a gyerek, holott akkor a felesége már egy ideje nem lakott ott. És mégis, ott volt a bölcső, benne talán a gyerek, Álomkórász nem tudta, mert valahogy nem volt kedve megnézni. A feleségével beszélt, a gyerekről, hogy majd hogyan is lesz ezentúl, mi mindent kell másként csinálniuk, „például együtt kell majd élnünk”, magyarázta Álomkórász, és akkor észrevette, hogy a bölcső mellett, az ágyon, ahol ő egyébként aludni szokott, ül valaki. Egy fiatal férfi ült ott, aki a megtévesztésig hasonlított egy teknősbékára, legalábbis Álomkórásznak ez jutott róla eszébe, meg az, hogy ő a gyerek apja. Ez valahogy magától értetődő volt, és mégis érthetetlen. Főként azt nem értette, hogy mit keres ott, az ő ágyán ülve. Hát már az ágyát is? Gondolta, kérdőre vonja, odalépett mellé, mire a teknősbékaszerű fiatalember tett egy védekező mozdulatot, olyasmit, mint amikor a csiga visszahúzódik a házába, csak épp itt nem volt ház, hanem egy ágy, Álomkórász ágya, abba próbált visszahúzódni a fiatalember, ami még jobban felbőszítette Álomkórászt, ám akkor a felesége, aki ott állt a bölcső mellett annyit mondott: „Mit képzelsz?! Ez egy munkahely, nem érted?!!” S ezt olyan felháborodással mondta, hogy Álomkórász egyszerre megértette, hogy ez valóban így van, ez a szoba, amit ő naiv módon mindaddig a hálószobájának vélt, valójában dolgozószoba, ahol a felesége és ez a teknősbékaszerű férfi fontos munkát végeznek. Annyira fontos munkát, hogy ő csak akadályozza benne őket. Így aztán fogta magát, kiment a szobából, át a nagymama lakrészébe, azzal a szent elhatározással, hogy azontúl ott fog inkább lakni.
Így beszélgetett Álomkórász voltaképpen folyamatosan a feleségével, de beszélni már hónapok óta nem beszéltek egymással. Azóta a szombatdélután óta, amikor a felesége utoljára jött föl a hatalmas lakásba, hogy megbeszéljék, mit visz el onnan végleg magával.
