13.
Ki tudja, hová. Mélységes mély a hivatal pincéje, vagy tán feneketlen. Kanyargott lefelé a csigalépcső, mintha egy középkori várbörtön felé vezetne. Álomkórásznak a Loire-menti kastély jutott eszébe (csak azt nem tudta, melyik volt a sok közül), ahová a feleségével utaztak el. Hosszan ereszkedtek alá a gótikus ívek alatt egy olyan szűk lépcsőn, hogy egyedül is épphogy elfért az ember. Itt nem voltak gótikus ívek, s a szűkület is kisebb volt, valahogy mégis torokszorítóbb. Mintha tétje lenne a szűkületnek. Mintha azt mondaná ez a nem is olyan szűk szűkület, hogy így megy ez. Így vezet lefelé az út. Míg egy végső, áthatolhatatlan szűkületben nem leli az ember magát.
Nem volt semmi áthatolhatatlan. Egy folyosó volt, neonfénnyel, szürke falakkal, fröccsöntött alumínium irattartószekrényekkel a két oldalán. Mint egy műkedvelő színtársulat Per előadásán, ahol a kietlenség ábrázolása is csak kis költségvetéssel elképzelhető. „Tegyetek ide valami olcsó sivárat!”, instruál a rendező, „S aztán jöjjön Josef K.” Josef K megállt a lépcső alján, és nézte a folyosót. „Hát itt dolgozik”, gondolta, „Innét nem jár haza. Bár ki tudja, talán most már hazajár. Vagy éppen még kevésbé. Annál is kevésbé. Hiszen itt vannak már mind a ketten. A cinkosok. Fogják egymás kezét a neonfény alatt, egy irattartó szekrénynek dőlve csókolóznak, s néha megnyitnak közösen egy-egy aktát. Ilyen a hivatali szerelem. Van valami mély bürokratikus bája. Nemi élet kizárólag kávészünetben.” Aztán eszébe jutott, hogy ők is így csinálták a feleségével, a kezdet kezdetén. Az iskolában, ahol kollégák voltak. Csókolóztak a biológiaszertárban, a kémiaelőadóban a lombikok között és a nagytanáriban, egy függöny mögé bújva. És egymáséi lettek egy téli délután, a tornateremben, néhány medicinlabda között. És különös izgalmat adott együttlétüknek, hogy rájuk nyit-e a takarítónő, vagy az ügyeletes igazgatóhelyettes. Az első pedagóguspár bűnbeesése.
Erre gondolt Josef K, vagyis Álomkórász, és elindult a folyosón, hogy megkeresse a 102-es szobát. Nem volt nehéz dolga. Egyetlen ajtó volt az egész folyosón, s fölötte a szám. Az egészben az volt a legérdekesebb, hogy 101-esnek vagy 103-asnak nyoma sem volt, de Álomkórász nem törte a fejét a hivatali logikán. A lényeg az ajtó volt, s mögötte – feltehetőleg – a felesége. No, meg Jolika. Bekopogott. Várt egy darabig, s mivel nem kapott választ, újra kopogott, majd újra. És aztán benyitott. Az ajtó puhán nyílott, zajtalanul, mintha valamiféle ígérettel kecsegtetne. S az ajtó mögött föltárult egy iroda, sablon alapján készült, íróasztalos, irodaszékes, pontosabban két íróasztalos, s a kettő egymásnak tolva, mindkettőn hatalmas számítógép-monitor, az asztalok mögött két nő, egy hidrogénezett hirtelenszőke hajú ötvenes (Jolika?), s vele szemben egy sötéthajú, helyenként már őszülő negyven körüli, aki kinézett a monitor mögül, rá Álomkórászra, és különösen kancsított, úgy, mint amikor Álomkórász egy vasárnap reggelen utoljára látta, amikor érte jött egy férfi, a szeretője, Álomkórász atyai jóbarátja, a mindkettejüknél jó két évtizeddel idősebb zugügyvéd, s elvitte magával. Akkor kancsított így Álomkórász felesége, az első, és némán pakolta össze a cuccait. Most azonban nem volt néma, sőt meglehetősen harsány volt, amint kirobbant belőle a számonkérő kérdés: „Mit keresel te itt?! Ez egy munkahely, nem érted?!!” Ezt mondta Álomkórász első felesége, és Álomkórász egyszerre megérezte, hogy süllyed lefelé, egyre mélyebbre, mind mélyebbre egy álomban, amelyből jó volna felébredni.
