28.
Aztán mégsem megy le. Vagyis megy, néhanapján, nem csak tanítani, megy ide is, oda is, ha nem is sokat, de megy, no de az a negyvenéves nő, a terebélyes kebleivel, csak nem akarja magához ölelni. Pedig van barátnője, barátnéja, ráadásul negyvenéves, de a keblei csak túlzással nevezhetőek teltnek. Erős túlzással. Inkább fiús ez a nő, mint telt keblű. No nem férfias, az nagyon mást jelent, hanem fiús, rövidre nyírt hajjal, alig domborodó mellkassal, csupa olyan testi adottsággal, ami nem kifejezetten vonzza Álomkórászt, de vonzza más. A nő lénye, amiben mindaz, ami ő, vagyis hogy művész, egész pontosan festő és magyar, illetve zsidó, vagy még inkább egyik sem, hanem együtt a kettő, a három, amennyiben a franciasága is rányomja a bélyegét a személyiségére, már amennyire egy személyiség az őt alkotó fajtákból, vagy még inkább fajtakeveredésekből eredeztethető, szóval ennek a nőnek a lénye, amelyben mindaz, ami ő összpontosul. Egy emberi sors, vagy mifene. Egy nő, aki öt évesen került Bordeaux-ba, illetve nem is oda először, hanem egy kelet-francia kisvárosba, amelynek nevét Álomkórász nem tudta megjegyezni, és aztán onnét tovább, ide-oda Franciaországban, ahová a sors a szüleit veti, ezt a két magyar zsidót, akik mindketten megtagadták a magyarságukat, mert az őket a zsidóságukban ellehetetlenítő nemzetet látták benne, vagyis látták részben magukban, ahogy Álomkórász barátnője Álomkórásznak magyarázta, mert a szülei legalább annyira voltak magyarok, mint amennyire zsidók voltak, s amennyire egyik sem, hanem egyszerűen valakik, vagy bárkik, vagyis ők maguk, akiket azonban a zsidóságuk miatt értek különböző megpróbáltatások a szülőhazájukban, s bár ők nem jártak úgy, mint némely hozzátartozójuk, akit folyóba lőttek vagy táborba hurcoltak, de azt, ami nem velük történt, hasonló intenzitással élték meg, mintha velük történt volna, legalábbis úgy élték meg, hogy így élik meg, s ezért aztán megutáltak mindent maguk körül, s amint lehetett fogták a cókmókjukat és őt, a lányukat és meg sem álltak Franciaországig, ami nem volt egy különösebben racionális döntés a részükről, sőt felettébb irracionális döntés volt, lévén, hogy franciául egy szót sem beszéltek, na de Ausztriában vagy Németországban azért mégsem állhattak meg, Franciaországban viszont megállította őket az óceán, ahogy az apja némi keserű iróniával mondta, franciául mondta, „l’océan a arrêté nous”, mondta, mert élete végéig sem volt képes vagy hajlandó megtanulni a helyes szórendet, de franciául azért valamelyest megtanult, már csak azért is, hogy a lányával beszélhessen néhanapján, pontosabban szót válthasson vele, mert nem volt ez beszélgetés, viszont azt is kizárólag franciául, azon a nyelven, amin nem tudott, ahogy a felesége sem igazán, csak a lányuk, aki viszont az anyanyelvén nem tudott, mert a szülei gyűlöletből megtagadták, hogy megtanítsák neki. Így aztán Álomkórászra maradt a feladat, hogy megtanítsa a barátnéjának ezt a nyelvet, az anyanyelvét, ami csak az anyja nyelve volt. Ő volt Álomkórász bordeaux-i társasága, hozzá ereszkedett le néhanapján Álomkórász a húszadikról, vagy azért, hogy nyelvre tanítsa, vagy, hogy megigyon vele és a férjével, aki ugyanúgy ügyvéd volt, mint Országházi, és mégsem ugyanúgy volt az, és aztán később, egy esős napon, munkából hazafelé menet a robogójával egy busz elé esett, de ezt akkor még nem lehetett előre látni, ahogy voltaképpen igazán kevés dolgot lehet előre látni, egyszóval hogy velük megigyon egy-két palack bordóit, és elbeszélgessenek mindarról, ami embereket ideig-óráig, esetleg a legvégső órájukig elűz a világ végére, az óceánpartra, vagy éppen egy húszemeletes ház legfelső emeletére.
