Krúdy emlékének
Maradj velem, maradj tavaszig
vagy akár egy esztendeig,
maradj velem, szerencsétlen lány,
amíg a Bujdos megsegít.
Nem is kérdezem, hogy mi történt,
nyomja bármi a lelkedet,
minden bizonnyal megbántottak,
ha télen otthagytad Pestet.
De kérlek, nem vagyok kíváncsi
én semmiféle úrfira,
nem engedlek, míg meg nem gyógyulsz,
hívjon bármilyen trombita.
A nagyváros zengése hangos,
csábítóak a kürtjelek,
de nem mehetsz, míg erős nem vagy,
addig én el nem engedlek.
Férfi vagyok, kissé magányos,
a negyven év teher nekem,
de fogadd el a bölcsességem,
ez az egyetlen fegyverem.
A telet majd itt együtt töltjük,
disznót ölünk és bort iszunk,
a fagyott tavon korcsolyázunk,
hószagú könyvet olvasunk.
Nem törődünk semmit a múlttal,
ha kísértet jön, meglövöm,
nem élünk majd, csupán a mának,
s a bánat tőlünk elköszön.
Nem lesz társunk, csak a hóember,
ki álldogál az udvaron,
de nem kell neked más semmiképpen,
hidd el nekem, én jól tudom.
Úgy fogunk mi kettesben élni,
mint apa és a gyermeke,
s ha jő az est, ha jő az éjjel,
olyan lesz, mint egy szép mese.
Sosem hallod majd, hogy szeretlek,
mert olyan ez, akár a szél,
mely folyton fúj itt kint a pusztán,
és szavak nélkül is beszél.
S ha múl a tél és jön leánya,
a fodros ruhájú tavasz,
erős leszel és útnak indulsz,
s jelenlétem már nem maraszt:
hát menj csak bátran, ne ints búcsút,
tedd csak be majd a kertkaput,
és azt hogy mit tész Álmos Andor,
jaj, a világért meg ne tudd!
