53.
Egy anyagból vagyunk a boldogságunkkal, amely soha nem lehet a miénk. Beszélhetünk a lélek könnyűségéről, az élet súlytalanságáról vagy pont az egésznek a súlyáról, amely olyan, mintha minden földi jóval raknánk tele egy hátizsákot. Az ember elfárad a cipelésben, de jó fáradtság ez, fáradság nélküli. Lehet beszélni minderről, de leginkább semmit lehet csak mondani róla. A boldogság valójában nem jó és nem szép, hanem semmilyen. A tökéletes üresség állapota, a súlytalanságé, amit csak az űrben érezhet az ember. Vagy ha szerelmes. Nincs mit beszélni a boldogságról, mert valójában nincs boldogság. Olyan a boldogság, mint az ember viszonya az időhöz. Az ember a jelenben él, ami azonnal átalakul múlttá, mely nem létezik, hiszen nincs, csak volt, tehát az idő szubjektív érzékeléséből fakad. A jövő puszta feltételezés: a jelen kiterjesztése a nem létező, még szubjektíve sem létező időben. Ilyen a boldogság is. Csak akkor létezik, ha már elmúlt, akkor viszont már értelemszerűen nem létezik. Viszont az ember, teljesen reménytelenül, mindig kiterjesztené a szintén nem létező jövőre.
Álomkórász boldog volt. Kívül került az időn, valahogy úgy, mint az űrhajós kerül kívül az űrben a gravitáción. Álomkórász lebegett, levetette magáról, mint egy súlyos keresztet múlt, jelen és jövő szentháromságának kényszerét, és nevet adott az állapotnak, ami nem volt teljesen idegen számára, bár ebben a formájában régen szembesült vele. Ezt az állapotot elnevezte boldogságnak. És boldog volt, mert tudta, hogy annak kell lennie. A hét év szenvedés véget ért, következett a jól megérdemelt jutalom. Mert ilyen az élet: az ember sok-sok viszontagság után révbe ér. És minél több a viszontagság, annál megérdemeltebb és boldogítóbb a révbe érés. A jelen pedig kimerevül, mint egy örök pillanat, nem lép át a múltba és nem tekint a jövő felé. Megvalósul az időtlenség, vagyis a boldogság. Ami nincs. Vagyis Álomkórász egy nem létező állapotban létezett. És ez így volt rendjén, másként nem lett volna az, aki. Álomkórász.
