Harmadik út
(első rész)
Kollarik ott állt a vásárhelyi állomáson, melyet már ismert előző napról, amikor vonata befutott oda. Ott állt, de valójában mégsem egészen ott állt, hanem egy másik állomáson, amely kevésbé volt korszerű, legalábbis a megváltozott kor kívánalmaihoz mérten, nem volt benne például Relay, több tucatnyi, a szivárvány minden színében virító magazinnal, csak egyszerű újságos bódé, ahol jó ha valami szürkésfehér napilapot megkapott az ember, és egyébként is küllem és szolgáltató szektor szempontjából az a másik állomás elbújhatott volna e mögött (feltételezve, hogy egy vasútállomás tud bujkálni). És mégis, a két állomás között olyan nehezen letagadható összefüggések rejlettek, mint egy transzszexuális műtét alanyának operáció előtti és utáni énje között, bár a felületes szemlélő számára ezek az összefüggések csak a mellékhelyiségben tett látogatás után váltak nyilvánvalóvá, ahol az utolsó fülke ajtajának belső felét még mindig díszítette az öröklétnek szánt „pina fasz eggyüt basz abbol lessz a kiskopasz” axióma. Erről a másik állomásról indult annak idején a salamonhegyi csatlakozás.
Innen indult most is, de valami nem stimmelt. Kollarik tisztán emlékezett ugyanis, hogy a Salamonhegyet Vásárhellyel összekötő vonat kis, fekete, indulásnál asztmatikusan hörgő, menet közben a szétesés rémképével riogató, nyitott külső peronú, a vékony ajtóval elválasztott belső részben pedig alig néhány ülőhelyes, télidőben vaskályhával fűtött kávédaráló volt. Tisztán emlékezett, vagyis így emlékezett. Az utóbbi időben ugyanis nem utazott vonattal Salamonhegyre. Ha ment, vitték – miként gyermekkorában is, csak akkor kávédarálón, mostanság pedig autón. Autón, amelyet hol ez vezetett, hol meg az, de Kollarik mindegyik esetben a hátsó ülésen ült, mintha még mindig gyermek volna. S ez rendben is volt így, hiszen Salamonhegy a gyermekkor volt. Salamonhegy a gyermekkor volt, hiába járt oda Kollarik a közfelfogás szerinti gyermekkor vége után is még sokáig, mert a gyermekkor nem életkor kérdése. Évente járt oda, ám ez a rendszeresség egyszerre megszakadt. Kollarik azóta nem járt Salamomhegyen, hogy elvált az első feleségétől. A gyermekkor elmúlt. A gyermekkor elmúlt, és Kollarik nem ment többé Salamonhegyre.
Most viszont mennie kellett, mert a nagymama elesett, és az volt a rögeszméje, hogy Kollariknak el kell válnia egyházilag, és mert a püspök atya csak főpap volt, nem pedig pap, mert pap egyes egyedül a bácsi volt, Salamonhegyen. Mennie kellett, noha életében először nem vitte senki Salamonhegyre, sem autóval, sem kávédarálóval, mert hiába nézett körül a vásárhelyi állomás második vágányán álldogálva, ahová a salamonhegyi csatlakozást kiírták, nem látott kávédarálót, csak egy kis, piros hipermodern vonatot, olyat, amelynek önműködő ajtaja van, csak meg kell nyomni rajta egy gombot. Kollarik emlékezett a kávédaráló alig nyitható, alig záródó ajtajára, amely a nyitott peronról vezetett a vaskályhával fűthető kocsi belsejébe, és rögtön világossá vált számára, hogy ez a vonat nem megy, nem mehet Salamonhegyre. „Ez egy kész-átverés-show”, gondolta Kollarik, „a püspök atya rendezésében, hogy ne mehessek el Vásárhelyről, ne juthassak el a bácsihoz”, és buzgón forgatta a fejét, hátha megpillantja a kávédarálót, vagy legalább valakit, egy baktert, egy geletát, ahogy ott, Vásárhelyen, legalábbis Kollarik apja szerint, a vasutast hívták. De nem volt geleta, nem volt senki, volt viszont berregés, valamiféle gépi hang, amit a kis piros hallatott, és ami nyilván az indulást jelezte (ez is mennyire más volt, mint a bakter szájából kilógó síp füttye), és Kollarik a hirtelen pániktól vezérelve felugrott a szerelvényre. Meg volt róla győződve, hogy a vonat nem megy Salamonhegyre, de ugyanakkor azt is tudta, hogy csak oda mehet, meggyőződés és tudás között pedig nem volt más, mint a megfontolatlan cselekvés. Utazott, ki tudja, hova.
A kis pirosban nem volt senki. Se kalauz, se utasok. Kollarik egy ideig határozatlanul álldogált, pontosabban igen határozottan álldogált, nem mozdult, nem tudta, mit csináljon, keresett valakit a tekintetével, aki segíthetne rajta. De nem volt senki, tényleg nem volt senki. Érezte, hogy bejárhatná az egész vonatot, ami igazán nem lenne nagy teljesítmény, de totálisan értelmetlen volna, pecázás a Holt-tengerben. Holt vonat, Bolygó Hollandi. Viszi magával ismeretlen célja felé, mely nem lehet Salamonhegy, még ha az lesz is. Salamonhegy a gyermekkor, a gyermekkor elmúlt, a kis piros nem a kávédaráló. Kollarik kinézett az ablakon, látta eltünedezni Vásárhely utolsó házait, mint valamiféle idegen, ám mégis ismerős valóság darabjait, és arra gondolt, talán mégis igaza volt a püspöknek, nem kellett volna a bácsihoz indulnia. Ám a vonat egyre gyorsabban siklott vele a semmibe.
Nagy nehezen megmozdult, a legközelebbi üléshez botorkált, és lehuppant rá. Lesz, ami lesz. A bácsi pap, a bácsi mindent megért, ez a dolga. Mindent megért, még ha nem is ért meg - mert nem érthet meg - mindent. Hiszen hogy is érthetné meg, hogy amit egyszer egybekötött, vagyis közvetített, hogy egybeköttessék, azt gyarló kezek, mint valami ócska pertlit, kibogozták. Legalábbis megpróbálták kibogozni. Aztán amikor nem ment, ollóval vágták szét. Szét lehet-e vágni az ilyet ollóval? Elvégre már az a pap (papocska, papocska… - pap csak a bácsi) is megmondta a feleségének (a volt feleségének!) a belvárosi templomban, hogy ami az égben egybeköttetett… Szent ég! Csak ezt ne! Ezt az egyet ne! Ugye a bácsi nem mond majd ilyeneket? Már akkor is olyan megértő volt, amikor meg kellett őt gyóntatnia. Őt, aki még soha nem gyónt. Papnak legalábbis soha. Az ilyen-olyan öngyóntatásokat pedig, amelyekhez amúgy nagy érzéke volt, hagyjuk. Azzal csak gyomorfekélyt lehet szerezni, bűnbocsánatot aligha. De kell-e ide bűnbocsánat? Bűn-e az, ha valakit elhagy a felesége - főként, ha önhibáján kívül hagyja el? Hiszen már a családi tanács is megmondta…
Mit mondott meg a családi tanács? Kollariknak eszébe jutott az a valószerűtlen szombat délután (vagy vasárnap este, esetleg kedd délelőtt), amikor összegyűltek a hatalmas belvárosi lakásban. Mint a nagypapa halálakor, mégis másképp. Másképp jöttek, nem gyászt vagy legalábbis pillanatnyi zavart hoztak a cekkerükben, hanem biztos tudást. Mert mindenki biztosan tudta, hogy Kollarik nem bűnös. Pontosabban nem hibás. Hiszen már a nagypapa megmondta (aki ott ült a karosszékben, a hatalmas belvárosi lakás még hatalmasabb nappalijában, a dédnagypapa, mármint Kollarik dédnagyapjának karosszékében, és csak néha szólt közbe, mindig valami bölcsességet hintve el, hol latinul, hol németül, hol meg, ha nem tudott jobbat, magyarul), hogy miként Talleyrand-tól tudjuk: ez nem bűn volt, hanem hiba, mert, tette hozzá a nagypapa a gyengébbek kedvéért, a bűnt csak úgy meggyónja az ember, ahogy szennyes gatyát vált. De a nagypapa nem Kollarikra gondolt, hanem arra a nőre, akin ő mindig is látta. Ám hogy mit látott mindig is, azt nem mondta meg, csak sokatmondóan hunyorgott a következő bölcsességig.
Így ült a nagypapa, vagy inkább trónolt a családi tanács fölött, a nagymama pedig ki-be járkált a szoba és a konyha között, és hol frissen sült stanglit hozott, hol meg vaníliás kiflit, mintha valamiféle családi ünnep lenne, névnap vagy karácsony, holott csak Kollarikot hagyta el a felesége. A nagymama volt az egyetlen, aki hallgatott, mert ő majd’ mindig hallgatott, mintha némasági fogadalmat tett volna, amit csak néha-néha, egy-egy röpke szavacska erejéig lehet megszegni. A nagymama hallgatott, ám a többiek beszéltek, mert mindenki meg akarta osztani biztos tudását Kollarikkal.
Az egyik nagynéni például azt a biztos tudását osztotta meg vele, hogy jobb ez így, és hogy semmiképpen nem hibás. Mármint Kollarik. Bár némileg úgy hangzott, mintha saját magára értené. Mert a következő mondatával már bele is bonyolódott a saját történetébe. Hiszen vele is pontosan ez történt. Vagy ha nem is pontosan ez, de valami kísértetiesen hasonló. És ezért ő biztosan tudta, mi a helyzet Kollarikkal. Mert amikor őt elhagyták… - és akkor egy véget nem érő és meglehetősen szövevényes történet következett, elbeszélő helyett lírai énnel, aki a nagynéni volt, és akinek a történetéből épp ezért szinte teljesen kimaradt a cselekmény, ám annál töményebben adagolódott a hol siratóénekszerű, hol elégikusan rezignált hangvétel. És mindez érezhetően sokáig eltartott volna, mintha a nagynéni nem egészen lenne tisztában a lírai műfajok terjedelmi kívánalmaival, ami minden bizonnyal így is volt, lévén a nagynéni fogorvosi asszisztens egy belvárosi rendelőben. Ám akkor egy nagybácsi, Kollarik apjának öccse, közbeszólt, mert neki is biztos tudása volt az ilyen és hasonló esetekről. Biztos tudása, mert vele ilyesmi nemhogy megtörtént volna, de nem is történhetett, hiszen ő vasmarokkal bánt az élet dolgaival, így a nőkkel is, nem véletlenül lett sikeres ügyvéd, mely szövegösszefüggés némileg visszatetsző lehetett volna Kollarik számára, elvégre felesége „gaz csábítója” (ahogy egy unokanővér emlegette), a „nagy imposztor megtestesülése” (szintén ő) maga is ügyvédként kereste a kenyérre valót – ám Kollarik nem volt abban a lelkiállapotban, hogy fals hangokat halljon ki egyébként is rajongásig szeretett nagybátyja áriájából. Neki ott és akkor annyi volt a lényeg, hogy valaki beszéljen, róla beszéljen, az ő hihetetlen és rendkívüli esetéről beszéljen, világosítsa meg számára a homályos pontokat, s minthogy számára minden pont homályosnak tűnt, valójában minden szóra hegyezte a fülét.
Erre gondolt Kollarik, amint a vonat siklott vele a semmibe. És akkor egyszerre megérezte, hogy nincs egyedül a vagonban. Megérezte, hogy valaki figyeli, talán már jó ideje figyeli, esetleg még a gondolatatait is kihallgatta. És megfordult, hogy szembe nézzen vele.
Ez így történt volna, ha Kollarik nem Kollarik lett volna, hanem mondjuk nagybátyja, a vasmarkú ügyvéd. Aki azonnal két vasmarkába ragadta volna az adott helyzetet, az adott helyzetben ólálkodó ismeretlen megfigyelőt, jól megszorongatta volna, rábizonyított volna egy-két első rendbeli liliomtiprást, néhány másod és harmad rendbeli anyagyilkosságot, s ily módon felülkerekedvén a szituáción elégedetten dőlt volna hátra ülésén és békésen elszunnyadt volna. Ám Kollarik még mindig és reménytelenül Kollarik volt, hiába hagyta maga mögött a rá nem jellemző határozottsággal Vásárhelyet és a vásárhelyi püspököt. Így ahelyett, hogy arra fordult volna, ahonnét a pillantást érezte, kinézett az ablakon. Pontosabban belenézett az ablakba. Belenézett az ablakon tükröződő másik valóságba, melynek mélyén felsejlett a vasúti kocsi belseje, mint egy látomás. Ám ez sem teljesen igaz. Az igazság odaát volt az ablakon túl, az elsuhanó tájban, amely azonban nem táj volt, hanem egymásra montírozódó mozgóképek szédítő áradata. Így tűnt fel Kollarik szeme előtt, majd tűnt el onnét a pillanatok leforgása alatt egy liliputi vasútállomás pislákoló fényű épülete, egy szántóföld sötétlő végtelensége, egy folyócska homályos víztükre és egy földút sáros hepehupája. Valamint egy magányos tanya bizonytalan körvonalai. Egy a messzi távolban felrémlő templomtorony. Egy dombhát, a tetőn magasodó, ágbogas agancsú szarvassal. És körülötte a sötétség. (Mert közben besötétedett. Úgy jött az alkony a vonatablakon túl, mintha valaki szépen fokozatosan egy több rétegből álló függönyt terített volna az ablaküveg elé.) És a hó. Az egész tájat elborító fehér lepel. És ahogy belenézett a havas májusi tájba, az ablaküvegen megpillantotta azt, aki figyelte őt.
Férfi volt. Ott ült a túloldali ülésen, vagyis Kollariknak tényleg csak a fejét kellett volna arra fordítania, és farkasszemet nézhetett volna vele. Belenézhetett volna a szemébe, és szavak nélkül is megkérdezhette volna tőle, mit akar. Ám Kollarik még mindig nem fordult arra, mert felismerte a férfit. Felismerte, ahogy egy elfeledettnek vélt álomkép idéződik fel az emberben. Kollarik látta már ezt a férfit, egy (vagy tán több) salamonhegyi utazáson, abban az időben, amikor még a kávédarálón, a vaskályha mellett zötyögték végig a nem egész egyórás utat. És amikor, úgy az út felénél, az alig néhány utas közül felállt kettő, és elkérte a személyi igazolványokat. Mert Salamonhegy már a határsávban húzódott meg. Ahonnét tényleg csak néhány lépés volt a szomszédos ország. Igaz, azt a néhány lépést több sor szögesdrótkerítésen át kellett volna megtenni. Kollarik emlékezett rá, hogy egyszer, amikor apja Vásárhelyen tartott előadást, ő pedig, iskolai szünet lévén, elkísérte, és a bácsinál szálltak meg, a bácsi elvitte őt sétálni, és egy dombhátról megmutatta neki a szomszédos országot. „Az már…”, mondta neki, és Kollarik csak nézte, és ugyanolyan tájat látott, mint amilyenben álltak, dombokat látott, erdőket, és mégis mást látott, mert az már a szomszédos ország volt.
Ettől a szomszédos országtól akarta óvni őket az a férfi, aki elkérte a személyi igazolványokat annak idején a kávédarálóban, és ha rendben voltak az igazolványok, márpedig Kollarik szüleiéi rendben voltak, engedte őket tovább utazni, és megérkezni a bácsihoz. Most pedig ez a férfi ott utazott a kis piros túloldali ülésén, és figyelte Kollarikot. Talán arra gondolt, hogy nincsen rendben a személyi igazolványa. Talán erre gondolt, de most nem állt föl, hogy ellenőrizze, mert már nem a határsávban voltak, pontosabban nem volt többé határsáv, és a szomszédos ország sem volt többé más, mint egyszerű szomszédos ország. Ez jutott Kollarik eszébe, erőt vett magán, és a férfi felé fordította a fejét. És megpillantott egy embert, aki ki tudja, mikor szállhatott föl, de most ott utazott a túloldali ülésen, és egyáltalában nem figyelte őt. Aludt. Rongybabaként elterülve, szétvetett tagokkal, fejével együtt ringatózva a vonat mozgásával, tátott szájjal, zárt szemhéjú megközelíthetetlenségben. Egy ember, aki talán férfi volt, első ránézésre legalábbis annak tűnt, de aki nem az a férfi volt a kávédarálóról, eszébe sem jutott volna személyi igazolvány után érdeklődni, még ha a határsáv létezett volna, akkor sem. Egyszerű megfáradt utas volt, aki talán éppen Salamonhegyre tartott. Mert Kollarik egyszerre biztos lett benne, hogy a kis piros csak is Salamonhegyre mehet. Nem hogy mehet: oda megy és kész. És visszafordult az ablak felé, kibámult a sötétbe, és teljes magától értetődéssel konstatálta, milyen gyorsan olvadt el és tűnt tova nyomtalanul az imént látott hótakaró.
A kis piros pedig ment, száguldott vele a májusi estében. És már nem az volt a kérdés, hova megy, hanem honnan fogja tudni Kollarik, mikor kell leszállnia. Mert utoljára az ősidőkben járt vonattal Salamonhegyen, ráadásul a szüleivel, akik – legalábbis az apja – jól ismerték a környéket, tisztában voltak vele, hogy Puhafa vagy Simonháza után kell-e kezdeni a készülődést, szedni a csomagokat, kihurcolkodni a kávédaráló nyitott peronjára, és megállás után lekászálódni a falatnyi állomás többnyire hóval borított talajára. Most azonban se hó, se szülők, csak a kétely. Ez már vajon Puhafa? Nézett ki az ablakon egy kis állomásra, ahol nem várta a vonatot senki, s állomásjelző táblát sem lehetett felfedezni. Kollarik idegesen bámult kifelé, amikor egyszerre hangot hallott maga mögül: „Dömötör”.
Úgy fordult meg, mintha darázs csípte volna. A túloldalon ülő utas szólt, csukott szemmel, mintha még mindig aludna, álomittas, kissé borízű hangon, de tisztán artikulálva. És újra mondta, mintha nem lenne biztos benne, hogy Kollarik értette: „Dömötör.” Majd hozzátette, nehogy félreérthető legyen: „Dömötörön vagyunk.” Aztán azt kérdezte: „Hová mész?”
„Salamonhegyre”, válaszolta Kollarik, és már bukott is volna ki belőle a kérdés, de a férfi megelőzte: „Még két megálló. Nekem meg még három. Iskafára megyek … ”, és mondatát egy közhasználatú szóval zárta, amely a lehető legdirektebb módon utalt a szexuális tevékenységre, amely úti célját képezte.
„Kösz.”, szólt Kollarik, „Megnyugtattál. Semmit se lehet látni, és erre még a kalauz se jár.” De a férfi, a túloldali ülésen, már nem felelt, mintha azonnal újra álomba merült volna. Vagy talán eddig is álmában beszélt.
Megvolt az első állomás, Kollarik fogta a cókmókját, ami mindössze a kis hátizsákjából és egy kordzakóból állt, odaköszönt a csukott szemű férfinak, akiből furcsa, horkantás szerű hang tört fel, amely lehetett akár elköszönés is, a vonatajtóhoz botorkált, és a lassítás, majd a megállást jelző enyhe rázkódás után megnyomta a nyitógombot. Ha a férfi, ott a túlsó ülésen, igazat beszélt, megérkezett Salamonhegyre.
