59.
Eleinte tényleg csak teltek a napok, de nem múltak. Olyan volt akkoriban az idő, mint egy durcás kisfiú, akit büntetésből beállítottak a sarokba, és már akkor sem mozdul, ha engedélyt kap rá. Nem érzékelte a napszakok változását. Vagy még inkább mindent az esti beszélgetéshez mért. Amikorra a férje előkeveredik az egész napos zűrzavarból, és végre bejelentkezik skype-on. De az is csak merő kínlódás volt. Folyton elment a hang, alig hallották egymást, újra kellett próbálkozni, mindketten csupasz idegvégződések voltak, mire sikerült normális kapcsolatot teremteniük, már ha normális kapcsolatnak nevezhető, hogy kétezer kilométerre egymástól lógnak a gépen. Mert akkor meg ez volt a baj: egyszerre nem tudtak mit mondani egymásnak, mert annyi mondanivalójuk lett volna, így hát csak egymás szavába vágva hallgattak, és rendre az lett a vége, hogy összevesztek. Vagy egyikük, vagy másikuk sértődött meg, és szakította meg a kapcsolatot, hogy aztán kétségbeesetten próbáljon meg újra bejelentkezni. Az első napokban kivétel nélkül minden este sírva bújt ágyba, és órákba telt, míg álomba szipogta magát.
Aztán ott voltak a reggelek, amikor semmi kedve sem volt fölkelni, erőltette magát vissza az alvásba, hátha sikerül még egy negyedórácskát nyernie, de aztán nem volt mit tenni, elő kellett vackolódnia a takarók alól, amelyeket úgy kunyerált a portástól, mert a szobához járó két vékony kis rongydarab alatt majd megvette az isten hidege, az első éjszaka nemcsak az izgalomtól nem tudott rendesen aludni, hanem azért sem, mert hajnalban arra ébredt, hogy valakinek vacog a foga, és csak egy pillanat kérdése volt önmagával azonosítania ezt a valakit, úgyhogy másnap leküzdve a félelmeit megkereste a portást, és olyan szívhez szólóan rimánkodott neki azzal a különlegesen zamatos pesti franciaságával, hogy a nagydarab fekete ember végül nem tudott ellenállni, és szabályzat ide vagy oda, adott még két pokrócot, amiket úgy bányászott elő egy szekrény mélyéről, és akkor ő diadalmasan felvitte a szobájába, és csak amikor este szétbontotta, vette észre, hogy mindkét takarón gyanús foltok vannak, mintha rápisiltek volna, vagy valaki rajta lelte volna a kedvét, amibe rossz volt még belegondolni is, hányinger kerülgette, és először föl sem tette az ágyra, de amikor hajnalban megint fogvacogásra ébredt, leküzdve undorát végül csak magára húzta, de akkor meg egyfolytában azt próbálta elkerülni, hogy bármely testrésze hozzáérjen a takarókhoz, és ezért megint csak ájulásnyi pillanatokat tudott elcsenni az éjszakából. Persze aztán szép lassan hozzászokott a takarókhoz is, méghozzá annyira, hogy reggelente alig akart kibújni alóluk. Amikor meg végre fölkelt, következtek a további próbatételek. Hogy lehet az embernek úgy magához térnie, hogy ehhez nem áll rendelkezésére jól lakottan pöfögő gázkonvektor és kellemesen agybutító televízió? Odahaza ugyanis mindig úgy ébredt fel vagy egyórányi szorgos munka eredményeként, hogy a fűtött konvektornak dőlve rágyújtott, és közben bámulta a képernyőt. Itt viszont nem volt tévé, és a fűtés is csak bizonyos gyanús csövekből árasztotta el a szobát, már ha elárasztásnak lehet nevezni egy éppen csak langyos fémdarab hő-, vagy még inkább hideghatását. Így nem volt mit tenni, mint magára kapkodni minél több réteg ruhát, bekapcsolni a vízforralót, és aztán teával a kézben bambulni ki az ablakon, bele a vakvilágba, amit állítólag Rennes-nek hívnak, de amiből nem látni mást, mint közönyös tűzfalakat meg egy darabka örökszürke eget.
