Harmadik út
(második rész)
Megállt a vaksötét állomáson, és megvárta, amíg elindul és tovatűnik a kis piros, aztán ő is útnak indult. Ösztönösen tudta, merre kell mennie, pontosabban nem támaszkodhatott másra, mint az ösztöneire. Tudta, hogy ki kell kanyarodnia a főútra, haladni rajta vagy százötven métert, aztán balra fordulni, átmenni egy hídon, és máris a faluba ér. Tudta, vagyis így tudta.
És azt is tudta, egyszerre tudta, mint amikor megvilágosodik az ember, hogy miért megy a bácsihoz. Mert mindeddig valójában nem tudta. Azt hitte, hogy tudja, azt hitte, annyi az egész, hogy meg kell vele beszélnie, vele kell megbeszélnie, nem pedig a püspök atyával, a válását. Mert János bácsira tartozik, nem másra. Kettejükre. Ahogy ketten voltak jelen János bácsi szobájában, amikor az esküvő előtt meg kellett gyónnia. Neki, aki még nem gyónt életében. És ezért volt is benne némi lámpaláz. Eszébe jutottak a bűnei. Vagyis eszébe jutott az a sok minden, amit nyilván bűnnek kell tekinteni. Már amennyire erről fogalma volt. Mert azért voltak bőven homályos pontok. De például az, amikor kamaszkorában többször is megleste a nagynénjét fürdés közben, nem kétséges, hogy bűnnek számít. Legalábbis nem lehetett kétséges, ha józan paraszti ésszel végiggondolja az ember. Józan, katolikus, paraszti ésszel. Csak azt nem tudta, hogy fogja ezt elmondani János bácsinak. Józan, katolikus, paraszti szavakkal? Vagy csak annyit kell majd mondania: paráználkodtam, atyám? (Vagy bácsi? Gyónás közben szabad-e János bácsit János bácsinak szólítani? János bácsi, meglestem fürdés közben Lina nénémet. Tudja, akit maga is jól ismer. És utána parázna gondolataim támadtak, amelyeket el kellett űznöm valahogy. Hát igen, úgy űztem el őket…) Magyarán, ha nem is túlságosan, de be volt tojva a gyónás előtt.
Aztán annyi történt csak, hogy bementek kettesben János bácsi szobájába, leültek az asztal két oldalára, és elbeszélgettek. Nem volt szó semmiféle bűnről, János bácsi nem kérdezett semmit, csak váltottak néhány szót a házasságról, Kollarikról és az első feleségéről, aki akkor még nem volt az első felesége, illetve az volt polgárilag, de Isten színe előtt még nem, kettejük kapcsolatáról és kettejük összetartozásáról, és aztán a bácsi feloldozta őt. Vagy megáldotta. Ez nem volt tiszta Kollarik számára, mert a bácsi szinte hang nélkül mormolt néhány szót, majd egy keresztet rajzolt Kollarik homlokára. Ennyi volt az egész. Kimentek a szobából, ahol már várta őket a szűk család, Kollarik szülei és testvérei, illetve az első feleség szülei. Valamint a két tanú. És aztán átsétáltak a szomszédos templomba, ahol a bácsi összeadta őket. Majd kijöttek a templomból, fogadták a csókokat és jókívánságokat. És utána Kollarik első felesége elájult.
Ahogy ment a Salamomhegyi estében, a kivilágítatlan országúton, Kollariknak eszébe jutott az ócska színdarabba illő jelenet, ott a bácsi templomának kertjében, közvetlenül az esküvő után. Kimondták az „igen”-t meg a „holtomiglan-holtodiglan”-t, a bácsi szépen, egyszerűen, már ahogy a miséken is beszélni szokott, lezárta a szertartást. Kijöttek a templomból, utánuk jött a bácsi, majd a násznép, vagyis a szülők és a testvérek. És a két tanú. Kollarik tanúja, a vidéki múzeumigazgató, aki nem volt vérszerinti rokon, de úgy és oly régóta tartozott Kollarik családjához, mintha beleszületett volna. És az első feleség tanúja, az ügyvéd, de nem a vasmarkú, hanem akivel egykor (mely „egykor” a kis falusi esküvő idejénél későbbi időt jelöl) az ominózus havasvölgyi, vagy még inkább nagykocsi kutyasétáltatós idillt átélte, vagyis az ördög, ám aki jobban belegondolva mégsem lehetett az ördög, hiszen a bácsi felismerte volna, elvégre a bácsinak mégiscsak ez a szakmája, meggyóntatni Kollarikot, összeadni az első feleségével és felismerni az ördögöt. Ám a bácsi nem ismerte fel. Vagy talán mégis? Amikor kijöttek a templomból, és Kollarik első felesége elájult, illetve rosszul lett, elsápadt (ha egyáltalán elsápadhatott ahhoz a falfehérséghez képest, amely arcszínét általában jellemezte), felakadtak a szemei, nekiszédült a templom falának, és Kollarik, mint egy posztmodernkori Grál-lovag azonnal karjaiba kapta…- vagy inkább riadtan nézte és hirtelen zavarában azt sem tudta, mit kéne tennie, csak a tanú, az első felesége tanúja ugrott oda, vagy inkább lépett, határozottan, elegánsan, de pont a kellő tempóban, felfogta karjaival az ifjú arát, megtámogatta és a templomkert egy közeli padjához vezette. Kollarik pedig ahelyett, hogy odaszaladt volna, illetve szaladt ő, csak némileg visszafogottan, visszafogta valami, a zavar, hogy az ő feleségével, a megvalósult vágy eufóriájában égő, frissen férjezett (méghozzá VELE! ŐVELE!) asszonykájával ilyesmi előfordulhat, és ezért mielőtt rohanni kezdett volna a pad felé, ránézett a bácsira, aki ott állt mögöttük. És akkor meglátott a bácsi szemében valamit. Valamit, amit akkor, ott, a pillanat hevében aggodalomnak vélt. És ami talán az is volt. Csak nem egészen, vagy nem kizárólag a rosszullét miatt. A bácsi talán mást is látott ott a padon, mint a kötelességét teljesítő tanú buzgalmát. És mégsem tett semmit. Pedig a bácsi pap. Szakmai kötelessége fellépni az ördög ellen. Van szentelt vize meg szolgálati keresztje. Vagy talán mégsem az ördögöt látta? Hanem valamilyen túlságosan is emberi jelenetet? Na, ezt kell megkérdezni tőle.
Erre gondolt Kollarik, ahogy ment a salamonhegyi estében, vagy százötven métert előre a főúton, és aztán balra térve, át a kis hídon. Erre gondolt, és arra: ezt hogy fogja megkérdezni tőle. Mert ez még nehezebb, mint bevallani a kukkolást. Lina néni pinája valahogy kevésbé intim részlet, mint az ördög felismerése. Hogy lehet erre rákérdezni? Persze, a püspök atyával már tisztázták, hogy van ördög, de akkor is. János bácsi nem a püspök, vele másként kell beszélni. Ha kell, meg kell neki gyónni. Ez az, villant Kollarik agyába, ahogy átment a kis hídon, meg kell gyónnom János bácsinak, ahogy már annak idején meg kellett volna neki gyónnom. Igaz, akkor nem volt más bűnöm Lina nénin kívül. Vagy nem is Lina néni pinája a bűn? Inkább az, ami a templomkertben történt? Na, de mi történt a templomkertben? Mit látott a bácsi? Talán ez is kiderül, ha meggyónok neki. Erre gondolt Kollarik, ahogy letért a kis hídról és beért a faluba. És szembetalálkozott a kutyákkal.
Ám ez nem egészen így történt. Végigment a kis hídon, mely alatt nem látta a vizet, a salamonhegyi folyócska, a Szala (vagy Szála?) vizét, de amelyről jól tudta, hogy ott folyik, ott kell hogy folyjon, hiszen még a legzimankósabb téli napokon sem fagyott be egészen, bármennyire kicsi volt is ránézésre, mintha valamilyen meleg vizes áramlat táplálná, végigment a kis hídon, és már az járt az eszében, hogyan fog betoppanni a bácsihoz, milyen meglepetést fog okozni, mennyire örömtelit, hiszen a bácsi mindig annyira várta őket salamonhegyi magányában, és annyira őszintén sajnálkozott valahányszor, mondjuk a disznóölés végén, haza kellett indulniuk, és milyen gyakran emlegetett ilyen-olyan „kellemes vendégeket”, akik megszálltak nála, mert a bácsi minden látszat ellenére, pontosabban minden valóságos elhivatottságával együtt, amellyel istenhátamögötti plébánosságához viszonyult, alapvetően nagyon egyedül volt a kis salamonhegyi parókián, amibe Kollarik sokáig bele sem gondolt, hiszen annyira barátságosan, kedélyesen, őszintén jókedvűen fogadta mindig őket valahányszor megérkeztek hozzá, annyira magától értetődően tette a dolgát, amikor mennie kellett misézni a templomába vagy a szomszéd falvak templomaiba, hiszen vagy négy-öt szomszéd falut, vagy talán még többet is kiszolgált papi minőségben, Puhafát, Simonházát, talán még Iskafát is, ahová a vonatbéli útitárs némileg más céllal igyekezett, járt a bácsi ezekbe a falvakba télen-nyáron, a kis szolgálati trabantján, és misézett, és a legkevésbé sem látszott rajta, hogy bármi is zavarná a földkerekségen, miként nyilván nem is zavarta, az sem zavarta igazán, hogy annak idején, valamikor az ősi határsávos időkben ide helyezték az Isten háta mögé, de előtte még máshová is helyezték, egy hűvös cellába, és mindezt azért, mert egy bizonyos egyházi feljebbvalójának volt a titkára, persze nem itt az Isten háta mögött, hanem sokkal inkább az Úristen szeme előtt, Vásárhelyen, és ennek a bizonyos feljebbvalónak a viselt dolgaira egyesek igencsak kíváncsiak voltak, bár igazából nem is kellettek volna viselt dolgok, elég lett volna, ha a bácsi elmond egyet s mást, nem is feltétlenül a szemenszedett valóságot, és akkor ott maradhatott volna az Úristen két szép szeme előtt, Vásárhelyen, ám a bácsi, némileg fura ízléssel, inkább választotta a cellamagányt, majd Salamonhegyet, életfogytiglan, és ez tulajdonképpen nem is bántotta, vagy legalábbis nem mutatott mást, mint derűt és határozottságot, ahogy a legzimankósabb téli napokon is útnak indult a trabantjával, és ahogy disznóöléskor vagy egyébként várta őket. Mert nagyon várta Kollarikékat. És aztán nagyon marasztalta őket. De legfőképp mondta és újra mondta, hogy jöjjenek csak, minél gyakrabban. Erre gondolt Kollarik, ahogy átment a kis hídon, meg arra, mennyire fog örülni neki a bácsi. És ahogy erre gondolt, egyszerre körbevették a kutyák.
