Újabb nyár múlt el nélküled,
újabb két hónap a hegytetőn,
és most elfog a szédület:
megint elmúlik, de el nem jön.
Nem jön, hiába múlik el,
nyár volt és hiába itt az ősz,
engem magával nem visz el,
időm az időben nem időz.
Ülök a kertben, hull a lomb,
fúj a szél és az avar zörög,
körülöttem vedlik a domb,
de énbennem az idő örök.
Sem nyárban, sem a tavaszban,
sem télben, őszben nincs otthonom,
homokórám moccanatlan,
s hogy mióta már, nem is tudom.
Csak azt tudom, elmúlt a nyár,
egy újabb nyár múlt el nélküled,
de nem múlt el, nem múlik már,
az idő valahol megrekedt.
