A negyvenéves férfi

                                Tar Sándor emlékének

A mi utcánk. A mi utcánk olyan,
hogy van benne néhány ember.
Nem sok, de az mind benne van. 
Mind, mert mind számít. Mindenki számít. 
Aki a mi utcánkban lakik. Attila és Tibi. 
A két testvér. Van egy harmadik is. Imre. 
De ő nem lakik már velük. Leköltözött a hegyről. 
Nője lett, valami erdélyi csaj, és félteni kezdte tőlük. 
Attilától és Tibitől. Akiknek nincs nője. 
Tibinek van. Anikó, aki a temetőnél lakik. 
Kicsit flúgos, meg nincs sok foga sem. De nő.
Tibi néha elmegy hozzá. Ha már nagyon szükségét érzi.
Attila nem megy soha senkihez. És hozzá se jön senki. 
A mi utcánkba, a hegy tetejére. Attila mindig részeg. Tibi is. 
Persze ki nem, a mi utcánkban. Ezt csinálják egész nap, részegek.
Attila lemegy pecázni a tóra. Amit fog, eladja. Ha tudja. 
Meg megeszik. Halat esznek örökké. Már ha lehet pecázni.
Télen nem lehet. Akkor azt eszik, ami van. Ha van.
Inni mindig van, mert az kell. Ivás nélkül nem bírja az ember.
Amíg van saját, azt isszák. Attól kezdve, hogy
forrni kezd a hordóban. Ha már nincs, isszák, amit
kapnak. A halért, meg ilyen-olyan dolgokért cserében.
Szőlőkötözésért, kapálásért. Ha nem túl részegek hozzá. 
De akkor nem is kell többet inni. Vagyis kéne, de nincs. 
Meg télen sincs. Télen semmi sincs. Csak a mi utcánk.
Ahol tél van és csend és hó és Attila és Tibi. 
Más nincs. Más mindenki elköltözött. Mindenki, aki számít. 
Mindenki számít. Attila és Tibi. De már ők sincsenek sokáig.
Eladták a fejük fölül a házat. Az anyjuk adta el, akié a ház. 
Eladta, mert banki tartozása volt. Most nincs. Ház sincs. 
Csak Attila és Tibi. Meg a mi utcánk.
Ahol mindenki számít. De már senki sincs.