Párbeszéd a Rémmel
Egy este, amint otthon lebzseltem,
betoppant hozzám a Halál.
Nem értem jött, csak úgy véletlen,
mint aki éppen arra jár.
Egy nagy harang volt a kabátja,
vagy hasonló: harangszerű ballon,
és úgy viselkedett, mint aki látja,
hogy bár nem vártam, örömmel hallom,
mit mesél az odaátról, arról,
amit vágyok tudni, meg nem is,
arról a bizonyos túlsó partról,
hol az élet, vagy mi, a halál telis-
tele van olyanokkal, akik
egykor itt voltak, ezen a parton,
most meg ott, ahol más fény vakít,
s ki tudja, mivel telik a karton.
Leült, kért egy pohár vizet, majd
belekezdett, tudta, mit kérdeznék,
nagyapámról szólt, aki tavaly
került oda, mondta, s mielőtt ezt még
cáfolhattam volna, így szólt: „Igen,
tavaly, mifelénk nincsen más idő,
csak ez, a tavaly, ez a jelen,
ez a múlt és ez is a jövő”.
„Nagyapád tavaly jött, azóta beszél,
csak beszél, be nem áll a szája,
csak akkor, ha – gyakran – inni kér,
borral él az ember, prédikálja.
Aztán folytatja. Mindenről beszél.
Háborúról és forradalomról.
Azt mondja, hogy azóta nem él.
Nem tavaly halt meg, hanem akkor.
Akkor, amikor. A többi ráadás.
A többi ráadás volt csak. Szar se.
Ezt mondja. Húz az italból. Áldomás.
Áldomást iszik rá. Az életre.
Ami volt. Ami van most odaát.
Csak beszél és beszél és iszik.
De hiszen ismered a nagyapád.”
Így a Halál. Majd várt egy kicsit.
Egy percet várt, aztán így folytatta:
„A nagyanyád viszont hallgatag.
Csak tesz-vesz és lót-fut, már nincsen botja,
combnyaktörése a múlté csak.
Odaát ilyen nincs. Semmi ilyen.
Se combnyaktörés, se végbélrák.
Mindenki rágódik csak a nincs-en.
Mert semmi sincsen. Csak nagyapák
és nagyanyák, kik örökké vannak.
Most már örökké. Mert ott nincs idő.
Beszélnek, isznak vagy épp hallgatnak.
Épp, ahogy itt tették. S ez békítő,
nem?”, kérdezte tőlem a Halál.
„Tudja a halál. Vagyis Te.”, mondtam.
S mint ki szeget a fején talál,
elégedetten elmosolyodtam.
Arra gondoltam, ez tényleg rendjén
van így. Ha így van, no de mér ne lenne.
Halottaim e túlvilági szemlén
békésen simultak a végtelenbe.
Belévesztek, mint tóba a nap
egy csendes alkonyati órán,
s mint lázbeteg, ki nyugtatót kap,
úgy hatott ez a néhány szó rám.
Hallgattam, s a Halál is hallgatott,
ám egyszerre szólásra nyílt szája.
„Apád…”, kezdte, majd elhallgatott,
s én döbbenten pillantottam rája.
„Apám, mi?”, kérdeztem, „hiszen ő él.”
Nem válaszolt, ivott még egy kortyot.
„Mi van vele? No, mondd már! Feleljél!”
Nem szólt, már csak mozdulatlan ült ott.
Majd ott se volt. Nyoma sem volt immár.
Én meg ültem görcsbe rándult szívvel,
mert a kétség rosszabb minden kínnál,
mert ez ellen nem tehet az ember.
Ültem ott és körbefont az este,
akár egy pók a rég üres szobát,
kétségemnek nagyra nőtt a teste,
s mint szörnyalak kívánt jó éjszakát.
