74.
Nem volt meg, nem volt ott mellette. Feküdt ruhástul az ágyon, ahogy elnyomta az álom, és nem aludt mellette a felesége, holott azt mondta, legkésőbb kettőre megjön. Még be kellett volna fejeznie a csomagolást, elrendezni a szobát, leadni a kulcsokat, de hűlt helye volt. Ránézett az órájára, fél hatot mutatott. Fölkelt, kiment a szobából, föl-alá járkált a folyosókon, de fogalma sem volt róla, hol keresse, mit csináljon. Valahol egy közös helyiségben volt a bál, de arról sem tudta, hol. Mászkált föl-alá, felment egy emeletet, aztán le kettőt, sehol senki. Állt az ablaknál, nézett ki az alig sem pirkadó rennes-i korahajnalba, és valami nagy-nagy űrt érzett magában. Nem feszültséget, nem mérget, űrt. Úgy érezte, mintha beleálmodta volna magát egy álomba, amelyben nincs semmi, csak az álom. A tudat, hogy álmodik, és valami kellemetlen történik, de nem tudni, mi. Ilyen volt ez az egész. A feleségét kereste a folyosókon, de igazából nem őt kereste, hiszen nem tudta hol keresni. Lement a földszintre, ivott egy bűnrossz kávét az automatából, és közben az a gondolata támadt, hogy ennek így kellett lennie. Hogy a novemberi út már jelezte ezt. A kör bezárult, a megnyílt kapuk bezáródtak. Ahogy Kergarec lement a pokolba, úgy kell neki, Álomkórásznak most egy másik pokolba mennie, az ismeretlen breton alvilágba, hogy megtalálja a feleségét. De aztán az jutott eszébe, hogy novemberben a szobában várt, hát most is ott kell várnia, hogy a szerkezet keretes legyen. Elindult hát vissza. Odaért, benyitott, és egyszerre ott volt. Ott állt a szoba közepén, és nézett rá értetlenül. „Hol voltál?” És akkor ő, ahelyett, hogy visszakérdezett volna, hebegni kezdett és habogni, mint aki rossz fát tett a tűzre és most rajtakapták, de aztán inkább elhallgatott, és érezte, hogy az űr lassan kezd megtelni tartalommal. A kör bezárult, a kapuk becsukódtak, de ott vannak mindketten a jó oldalon. Novemberben elvesztette a feleségét ebben a kollégiumi szobában, most, íme, meglelte. És indulnak haza. Együtt.
