75.
Az új munkahelyét az apósa szerezte neki, a kórházigazgató-főorvos. Rengeteg ismerőse volt, mindenfelé, barátok, páciensek, lekötelezettek, hát az egyik lekötelezett most hálapénz helyett hálaállást nyújtott át, díszcsomagolásban, a doktor úr kedves menye számára. Hálaállást egy hivatalban, ahol használhatta a nyelvtudását, több nyelven kellett telefonálgatnia, e-maileket olvasni és megválaszolni, több nyelven kellett mosolyogni ilyen-olyan külföldi vendégekre, és több nyelven kellett megülnie egy széket napi nyolc órában. Eleinte napi nyolcban, sőt le is lehetett csippenteni belőle, gyakran lépett le egy kicsit korábban, hogy együtt lehessenek este a férjével. Ezek az esték egyazon mederben folytak: a férfi vacsorával várta, hol ezzel, hol azzal, olasz tésztával, tárkonyos krumplilevessel, paprikás krumplival, amit a tévé előtt kanalaztak be, és aztán vagy nézték tovább az adást, valami filmet például, vagy számítógépeztek, gyakran mindezt egyszerre csinálták. Aztán éjfél felé lefeküdtek, és kedvüktől, fáradtságuktól függően szeretkeztek vagy nem szeretkeztek elalvás előtt. Rennes után eleinte sokat szeretkeztek, aztán kezdett az egész valami bütyökkímélően papucsos jelleget ölteni, már pozíciót is ritkán váltottak, a férfi elég gyorsan elélvezett, és ennél csak az volt idegesítőbb, hogy olyankor aggódva érdeklődött az ő orgazmusa felől, nagyjából úgy, mintha egyetlen gyermekük súlyos és embert próbáló náthájáról kérdezősködött volna.
Jóllehet gyermekük nem volt. Rennes előtt arról volt szó, hogy majd Rennes után. Rennes után arról lett szó, hogy majd ha megszokta az új munkahelyét. Meg hát a doktorit is jó lenne megírni minél előbb, ha már a breton út alatt annyi anyagot sikerült gyűjtenie Chateaubriand-ról, a gyermekkori traumáitól az emésztési problémáiig. Közben azonban tervezték, virtuálisan már léteztek is azok a gyerekek, egy fiú és egy lány, miként hatalmas képzelőerővel életre álmodták őket, nevet is adtak nekik, már voltak, rendkívül kényelmesen, mindenfajta éjszakai sírás és cserélendő pelenka nélkül, csak úgy, két potenciális szeretetgombócként, mármint olyanokként, akikbe bele lehetett nyomni kettejük egymás iránt fogyatkozó szeretetigényét, mint gombócba a szilvát. Simó és Juli. Így hívták őket. Simó volt a kisebb, a kiskirályfi, kiköpött apja, csak épp kopaszodás és szemüveg nélkül, Juli a nagyobb, két évvel több az öccsénél, a hercegkisasszony, akiben a férje őt, a feleségét látta, ő maga pedig azt a kislányt, amilyen annak idején szeretett volna lenni. Gyerekük nem volt, hisz ott volt nekik Simó és Juli, elegek voltak ők gyereknek. S majd lesznek is valóban, gondolták mindketten, majd lesznek, ha eljön az idejük.
