77.

A férfi esténként, elalvás előtt gyakran mesélt Simónak és Julinak. Egyik este ezt mesélte nekik:

            „A királylány megcsókolta a királyfit - aki erre átváltozott békává. A királylány szemei elkerekedtek, sikoltani akart, de eszébe jutott, milyen vékonyak a falak, és hogy a szomszéd, az az idegbeteg marha a minap is átdörömbölt, pedig ő igazán alig emelte fel a hangját, amikor a királyfi már megint a szokásos balfékségeinek egyikét csinálta, rögtön ébredés után traktálni kezdte őt mindenféle hírekkel, holott rég tudnia kellett volna, hogy ébredés után hagyni kell neki egy-két órát, hogy felébredjen, békésen megihassa a narancslevét és megehesse a túrórudiját a számítógép előtt, amelyen nem híreket néz, hanem bármi mást, mert már herótja van a hírektől, amik földtörvényről, elárult választókról és hasonló marhaságokról szólnak, de nem, a királyfi minden áldott reggel újra kezdi, így aztán érthető, hogy ő egy pillanatra kijött a béketűrésből, de tényleg csak egy pillanatra, épp ezért teljesen érthetetlen, hogy a szomszéd mért kezdte el verni a falat, ez jutott eszébe, és így nem sikoltott, csak nézte a békát. 
            Nézte, és egyszerre meglátta. Meglátta a béka szemében a királyfit. Nem, nem a királyfit, hiszen a királyfi magas volt, szőke, kék szemű, és legfőképp örökifjú. 
A béka szeméből visszatükröződő valaki viszont kevésbé volt szőke, még kevésbé kék szemű és a legkevésbé sem magas, mi több örök ifjúsága is némileg megkopott, mint egy sokat hordott nagykabáté. Vagyis nem a királyfit látta meg a béka szemében, hanem magát a békát. A békát, aki lehet magas, szőke és kék szemű, mégis béka marad. Béka – és ez mindent megmagyaráz.
            Megmagyarázza a rengeteg királyfihoz nem illő balfékséget, a reggeli türelmetlenséget, amivel nem hagy időt a felébredésre, azt, hogy nem képes kitölteni egy szerencsétlen adóbevallást, állandóan elfelejt kezet mosni pisilés után, és nem tud biciklizni, holott manapság már minden valamirevaló királyfi fehér biciklin közlekedik.  Legfőképpen pedig azt, hogy legalább annyira él a múltban, mint a jelenben, hiszen a béka kétéletű. Ez az, gondolta a királylány a béka szemébe bámulva, ez az, így már minden érthető. Minden érthető és sokkal inkább elfogadható. Egy béka már csak ilyen: béka. És a békától ne várja az ember (vagyis királylány), hogy királyfi legyen. Uncsi is lenne, gondolta a királylány, aki néha már gondolkodni is édinyelvben gondolkodott, uncsi is lenne, annyi királyfi van. Annyi királyfi van, aki szőke, magas és kék szemű, és fárasztóan örökifjú. Kell az, hogy múljon az idő abban, akit szeretünk, mert így válik esendővé, olyanná, akiért aggódni érdemes. Mit aggódjon az ember (vagyis királylány) egy magas, szőke és sebezhetetlenül kék szemű királyfiért? Aggódjon érte a sárkány, hogy lesz-e, aki levágja a viszkető nyakáról a hét fejét. Na de én, királylány, gondolta a királylány, nem tudok aggódni érte. Ellenben egy ilyen békáért, aki se nem magas, se nem szőke, se nem kék szemű, mi több olyannyira nem örökifjú, hogy állandóan azon siránkozik, fáj a térde és nem tud menni focizni, mert negyven felett már kopik a porc, meg hogy kopaszodik és inkább teljesen lenyíratja a haját, amitől úgy néz ki, mintha jobboldali radikális lenne, ami annyira kiakasztó, hogy az ember (vagyis királylány) legszívesebben felemelné a hangját, azt viszont nem lehet, mert átdörömböl a szomszéd, így inkább csak nézni kell rá, bele a szemébe, és ott meg kell látni a békát, meg kell látni azt, aki se nem szőke, se nem magas, se nem kék szemű, viszont mindennel együtt, ha éppen megállja az ember, hogy ne emelje fel a hangját és így ne dörömböljön át a szomszéd, lehet érte aggódni, lehet érezni iránta olyasmit, amit egy királyfi iránt lehetetlen.
Erre gondolt a királylány, és megcsókolta a békát, aki erre visszaváltozott királyfivá.”