79.
- Tudod, az a furcsa, ha Simóra és Julira gondolok… Ők tényleg léteznek.
- Hogy érted?
- Hogy vannak.
- Persze, ezt mondja a történet is.
- Nem, nem. Nem virtuálisan. Igazából.
- Igazából hogyan?
- Hát úgy, hogy… Nehéz ezt elmondani. Ha rád gondolok. Ha rájuk. Szóval…
- Szóval? Mondjad már!
- Mondom, csak nehéz. Még magamnak sem mondtam ezt el. Csak van. Van bennem. Vagyis van.
- Micsoda?
- Hát az, hogy hiába vagyok vele, ha arra gondolok, hogy gyerek… Ha gyerekre gondolok, az Simó és Juli. Vagyis te.
- Ez nagyon szép. Csak hát Simó és Juli nincsen. És én sem vagyok. Csak itt.
- De. Te is vagy. És ők is. Vagytok. Ha arra gondolok, hogy gyerek, csak ti vagytok.
- Vagyis nem vagyunk. Nem tudom, mire akarsz kilyukadni.
- Igazából én sem. Pedig pontosan érzem.
- Akkor jobb lenne megfogalmaznod. Csak az van, amit el tudsz gondolni és ki tudsz mondani.
- Ebben tévedsz. Azt sem gondoltam el, és még kevésbé mondtam ki, hogy elhagylak.
- Ez baj. Félsz a saját gondolataidtól, a szavaktól meg végképp.
- Nem tudom, baj-e. Én mostanában egyre kevésbé bízom a szavakban.
- Pedig nélkülük semmi sincs. Minden egyéb csak ősköd.
- Nem hiszem. Én például tudok Simóról és Juliról. És így rólad is.
- Ez kevés. Ha nem mondod ki, annyi mintha nem tudnál.
- Lehet, hogy jön majd az is. Egyelőre ez van. A szavakat nem lehet elkapkodni.
- Akkor addig hallgatni kell.
