90.

- És Helga mit szólt, amikor fölhívtad?

- Az az igazság, hogy nem hívtam föl. Vagyis csak később.

- Miután… Értem. S erről nem beszélsz.

- Nincs mit beszélni róla. Már elmondtam, amit lehet.

- Persze. Hogy váratlan volt az egész. Hogy hirtelen jött. Hagyjuk a mesét…

- Pedig tényleg. Abszolút nem gondoltam az egészre.

- Hát mire gondoltál?

- Nem tudom. Semmire. Olyan volt, mintha nem lennék jelen. Mintha nem én lennék.

- Igen. Ezt mondja a gyilkos is.

- Sajnálom. Tényleg így éltem át. Vagyis így nem éltem át.

- Akkor sok értelme volt az egésznek. De mégis, meg tudod mondani, mire számítottál?

- Mikor?

- Amikor felmentél hozzá.

- Hogy filmet nézünk.

- Ne viccelj. Nem vagy tizenöt éves.

- Pedig tényleg. Az egész annyira különös volt. Mint egy filmben.

- Szóval magatokat néztétek, mi?

- Ne csináld ezt. Semmit nem néztem. Egyszerűen… És tudod, hogy akkor már hónapok óta… Mi már hónapok óta… Nem voltunk együtt.

- Én ne tudnám? És ez magyarázat?

- Nem. Nincs magyarázat. Vagyis együtt az egész.

- És utána?

- Utána felkeltem. Összeszedtem magam. Elindultam, és…

- Ez mikor volt?

- Másnap. Másnap reggel.

- Szóval együtt aludtatok.

- Nem nagyon aludtunk. Eltelt az idő.

- Azt képzelem.

- Nem. Nem az volt a lényeg. Tényleg nem.

- Akkor mi?

- Hogy én. Hogy ilyet. Ez nem én vagyok. Vagy ha igen, baj van.

- Még jó.

- Nem érted. Baj van, mert én ilyet nem tudok csinálni.

- De csináltál.

- Hát ez az. Ezért volt baj. Nem elsősorban azzal, amit csináltam, hanem, hogy csináltam.

- És?

- Mi és?

- Utána felkeltél mellőle, és…

- És elindultam. Nagyon furcsa reggel volt. Közeledett a születésnapod. Elindultam, hogy ajándékot vegyek neked.

- Nagyon figyelmes. Agancsot az ágyam fölé.

- Ne mondd ezt. Tudod, mit vettem.

- Tudom. De azt is tudom, hogy én mit éltem át, amikor megtudtam. És én bizony jelen voltam az érzéseimben. Aznap éjjel viszont… Az a legszörnyűbb, hogy nem sejtettem semmit. Ekkora balféket! Aludtam otthon, hogy te Helgánál vagy. Persze baszta a csőrömet, hogy nem hívsz vissza, de hozzászoktam már. Akkoriban már képes voltam nem felhúzni magam egy ilyenen.

- Sajnálom.

- Ez van. El kéne mondanom nekem is annak az estének a történetét. Azt a semmit, ami akkor nem történt velem. Hogy ülök otthon, piszmogok valamin, olvasok, írok is talán, néha fölhívlak, válasz nélkül. Egy nagy kibaszott semmi. De úgy kéne elmondani, hogy közben érződjek a feszültség. A valami a semmiben.

- Tényleg sajnálom.

- Nincs mit sajnálni. A tények nem makacs dolgok, hanem sunyi kis csúszómászók, amelyek bemásszák az alvó arcát. Olyanok, mint Edit testében a burjánzás. Előbb még csak a méhen, aztán egyszerre, hopp, már a májon is. Azt hiszem, inkább Editről mesélek.