90.
- És Helga mit szólt, amikor fölhívtad?
- Az az igazság, hogy nem hívtam föl. Vagyis csak később.
- Miután… Értem. S erről nem beszélsz.
- Nincs mit beszélni róla. Már elmondtam, amit lehet.
- Persze. Hogy váratlan volt az egész. Hogy hirtelen jött. Hagyjuk a mesét…
- Pedig tényleg. Abszolút nem gondoltam az egészre.
- Hát mire gondoltál?
- Nem tudom. Semmire. Olyan volt, mintha nem lennék jelen. Mintha nem én lennék.
- Igen. Ezt mondja a gyilkos is.
- Sajnálom. Tényleg így éltem át. Vagyis így nem éltem át.
- Akkor sok értelme volt az egésznek. De mégis, meg tudod mondani, mire számítottál?
- Mikor?
- Amikor felmentél hozzá.
- Hogy filmet nézünk.
- Ne viccelj. Nem vagy tizenöt éves.
- Pedig tényleg. Az egész annyira különös volt. Mint egy filmben.
- Szóval magatokat néztétek, mi?
- Ne csináld ezt. Semmit nem néztem. Egyszerűen… És tudod, hogy akkor már hónapok óta… Mi már hónapok óta… Nem voltunk együtt.
- Én ne tudnám? És ez magyarázat?
- Nem. Nincs magyarázat. Vagyis együtt az egész.
- És utána?
- Utána felkeltem. Összeszedtem magam. Elindultam, és…
- Ez mikor volt?
- Másnap. Másnap reggel.
- Szóval együtt aludtatok.
- Nem nagyon aludtunk. Eltelt az idő.
- Azt képzelem.
- Nem. Nem az volt a lényeg. Tényleg nem.
- Akkor mi?
- Hogy én. Hogy ilyet. Ez nem én vagyok. Vagy ha igen, baj van.
- Még jó.
- Nem érted. Baj van, mert én ilyet nem tudok csinálni.
- De csináltál.
- Hát ez az. Ezért volt baj. Nem elsősorban azzal, amit csináltam, hanem, hogy csináltam.
- És?
- Mi és?
- Utána felkeltél mellőle, és…
- És elindultam. Nagyon furcsa reggel volt. Közeledett a születésnapod. Elindultam, hogy ajándékot vegyek neked.
- Nagyon figyelmes. Agancsot az ágyam fölé.
- Ne mondd ezt. Tudod, mit vettem.
- Tudom. De azt is tudom, hogy én mit éltem át, amikor megtudtam. És én bizony jelen voltam az érzéseimben. Aznap éjjel viszont… Az a legszörnyűbb, hogy nem sejtettem semmit. Ekkora balféket! Aludtam otthon, hogy te Helgánál vagy. Persze baszta a csőrömet, hogy nem hívsz vissza, de hozzászoktam már. Akkoriban már képes voltam nem felhúzni magam egy ilyenen.
- Sajnálom.
- Ez van. El kéne mondanom nekem is annak az estének a történetét. Azt a semmit, ami akkor nem történt velem. Hogy ülök otthon, piszmogok valamin, olvasok, írok is talán, néha fölhívlak, válasz nélkül. Egy nagy kibaszott semmi. De úgy kéne elmondani, hogy közben érződjek a feszültség. A valami a semmiben.
- Tényleg sajnálom.
- Nincs mit sajnálni. A tények nem makacs dolgok, hanem sunyi kis csúszómászók, amelyek bemásszák az alvó arcát. Olyanok, mint Edit testében a burjánzás. Előbb még csak a méhen, aztán egyszerre, hopp, már a májon is. Azt hiszem, inkább Editről mesélek.