91.
Amikor két hónappal később újra találkoztak, nem volt haja. Az onkológiára ment be hozzá. Nem volt haja, és kiálltak a csontjai. Úgy nézett ki, mint egy deportált. Erre tett is egy óvatos célzást. És akkor nevettek. A barátja a humoránál volt. És ő ettől egy kicsit megint megnyugodott. Kérdezte a nőgyógyászról. Mostanában nem beszélnek. Azóta nem látta, hogy kiderült az áttét. Pedig ő az igazi. Most tényleg biztos benne. Na de majd ha felgyógyul.
Eltelt megint egy maréknyi időtlenség. Beszéltek egyszer-kétszer telefonon, de többre nem volt ideje. Elsodorták az események. Nem, pont hogy nem voltak események. Elsodorta az eseménytelenség, hogy a felesége nem jár haza. Az eseménytelenségnek is van sodra. Lassú, de állandó áradás, mely partot mos. Mint egy áttétes rák. Először van a pánik, a sokk, aztán a reménykedés. És aztán jönnek az eseménytelen hétköznapok. Mert ahogy a koncentrációs tábornak, a ráknak is vannak hétköznapjai. Nem kell kemoterápia, nem, alternatív kezelés kell, mert attól nem hull ki a haj. És akkor elkezdődik az alternatív kezelés, napi 10000 mg C-vitamin. Elvégre Szentgyörgyi Albert is megmondta. De aztán egyik nap jön a rosszullét, olyan erős, hogy mentőt kell hívni. És a kórházban már nincs alternatív gyógymód. Ott kemoterápia van, meg hajhullás. Kemoterápia, amit nem visel el a test.
Amikor legközelebb találkoztak, ismét kórházban volt, de nem az onkológián, mert onnan kitették. Belgyógyászaton volt, egy ismerős orvosnál. Előbb belgyógyászatilag kell helyre hozni, aztán jöhet a daganat. Mondták neki. Neki viszont mást mondott az ismerős orvos, akivel nem ismerték egymást, de úgy beszélt vele, mintha ismernék. Azt mondta, hogy már csak idő kérdése, napok vagy egy-két hét, több nincs már hátra. A barátja olyan kicsi volt az ágyban, mint egy deportált csecsemő. Csak a feje volt normálméretű, és végtelenül ráncos. Az, hogy csont és bőr, nem mond semmit. Itt már nem volt se csont, se bőr, csak valami végtelenül meggyűrődött kicsinyke zsák, aminek a tetejére odagyömöszölték a barátja fejét. Nem, nem is a fejét, csak a tekintetét. Az még a régi volt. Azzal nézett az ő szemébe. Halkan beszélgettek. Már amennyire a barátja beszélni tudott a szájszárazságától. Nem is volt szája, csak valami pikkelyes var a helyén. Hogy vannak a feleségével? Kérdezte tőle. „Jól”, válaszolta. „Olyan ritkán látom, hogy jól.”, ezt nem tette hozzá. Aztán a barátja azt mondta: „Képzeld, bejön hozzám.” A nőgyógyászról beszélt, akiről végleg bebizonyosodott, hogy az igazi. Majd hirtelen témát váltott. „Hallod? Gyerekek.”, szólt, és feszülten fülelt. Ő is fülelni kezdett, de nem hallott semmit. Aztán egyszerre meghallotta. Valahol a távolban, az utcán, az életben, kisiskolások mentek hazafelé és csiviteltek.
Még egyszer látta. Akkor már otthon volt. Hosszan utazott ki a Római-parti házba, ahol egyszer, annak idején szeretkeztek. Abban az ágyban feküdt most is. És szeretkeztek most is, csak kicsit másként. Az a valami, ami egykor a barátja volt, azokkal a valamikkel, amelyek régen a karjai voltak, átölelte az ő nyakát, és valamit suttogott a fülébe. Talán azt, hogy rájött, mégiscsak ő az igazi, de ezt nem lehetett érteni, mert már suttogni sem nagyon tudott. Ő pedig csak ült az ágy mellett, és számolta a perceket. Nem az a hosszú, amíg kiér ide az ember, hanem az a hosszú, amit itt kell tölteni. „Mennem kell”, súgta a barátja fülébe, „Majd még jövök”. És nem érzett bűntudatot, amikor egy végtelenül hosszú félóra után kilépett az ajtón.
Aztán. Aztán. Aztán. Egyszer még tényleg el akart menni hozzá. De amikor telefonált, a barátja anyja azt mondta, ne menjen. A lánya már nincs abban az állapotban. A legszörnyűbb a megkönnyebbülés volt, amit akkor töltötte el, amikor megtudta, hogy nem kell megtennie a végtelenül hosszú utat oda ki hozzá, a túlvilág partjára. Nem, nem volt szörnyű, annak akarta érezni, de az sem volt. Nem volt semmi, csak hogy legyen vége.
A barátja egy szombat hajnalban halt meg. Sms érkezett: „E. elaludt”.
Egy hónap múlva, a temetésen ő mondta az egyik gyászbeszédet.
