92.
Azon a napon. Hogy is volt azon a napon? Vasárnap volt, ez tény. Sunyi, arcbemászós tény. Vasárnap reggel. És születésnap. A férfi korán ébredt. A felesége előző este jött meg külföldről, ahol munkaúton volt. Akkoriban sokat utazott, a hivatal ilyen-olyan nemzetközi ügyeit kellett intéznie. Ha nem az irodában volt, akkor külföldön. Párizsban, Brüsszelben, Berlinben, Tallinban, Stockholmban, másutt. Néhány napos külföldi utak, nem sok az egész. A férfi már kezdett hozzászokni, ahogy a non-stop munkaidejéhez is hozzászokott. Lehet megszokni valakinek a távollétét. Amikor Bordeaux-ban élt, bármennyire szerette is a várost, kialakított magának egy egyéni időrendet, amelyben nem percek, órák vagy napok, hanem hónapok jelentették az idő múlását. Októbertől karácsonyig, januártól húsvétig, és aztán a maradványidő nyárig. Volt persze közbülső idő, voltak a bordeaux-i hétköznapok, volt néha ez-az, főként a heti néhány óra az egyetemen, egy-két ismerős, aki néha meghívta vagy ő hívott meg valakit, volt a barátnéja, akivel időnként az órákon kívül is találkozott, de aki roppantmód tisztelte a magányát, nem bezárkózást látott benne, hanem kiteljesedést, elfogadta teljes mértékben, sőt helyeselte, ahogy a saját alkotói magányát kiharcolta a férje mellett, a félnapokat, napokat, akár hetet, amikor megközelíthetetlen volt, mert festett, így vélte őt is megközelíthetetlennek, s főként nem megközelítendőnek. Ő pedig visszahúzódott a saját idejébe, föl a huszadikra, ég és föld közé, nézte a Garonne-t, és dacolt a percekkel, órákkal, hetekkel, dacolt mindazzal, ami a jelent kényszerítette rá, hogy képes legyen a jövőben, a mindig pár hónappal később bekövetkező időszakban élni, amikor majd hazautazik, és talán történik valami.
Így hitte azt, hogy történni fog majd egyszer valami. A felesége megjön Tallinból, Koppenhágából, Kijevből, hazajön a hivatalból már este hatkor, és újraindul a közös élet. Ezt minden hazaérkezésekor átélte. Előző este is. Amikor éjfélig várta. Nem tudta pontosan, mikor érkezik a gép, a felesége sem tudta pontosan. Akkoriban a gépei már sosem érkeztek pontosan, s tudni sem lehetett az idejüket. Ha volt direkt járat, ahonnan jött, ő átszállással utazott, mert úgy volt olcsóbb a jegy. Vagy mert a közbeszerzés, valamilyen megfejthetetlen hivatali logikából, azt választotta. Vagy egyszerűen azért, mert így volt egyszerűbb. Egyszerűbb volt Münchenből Glasgow-n keresztül hazajönni. De azt nem lehetett tudni, mikor száll le a gép.
Így volt ez akkor este is. Ült, csak ült a férfi a fotelban az ablak előtt, olvasni próbált, zenét hallgatni, de inkább csak ült, és a telefonját bámulta, amin az üzenet állt, hogy ne várjon, feküdjön le nyugodtan. Olyan volt ez a mondat, mintha valakinek azt javasolták volna mínusz húsz fokban, lenge öltözetben, a havas pusztán, hogy ugyan már mozogjon egy kicsit, végezzen törzskörzést és térdhajlítás-nyújtást, meglátja, gyorsan kimelegszik. „Feküdj le nyugodtan. Majd jövök. Reggel találkozunk.” Nézte az üzenetet, és nagyjából annyi kedve volt nyugodtan feküdni, mint biciklitúrára indulni a Balaton körül. Próbált belehelyezkedni a pillanatba, a születésnapjára gondolni, amikor, hivatalból, minden móka és kacagás, de még csak március utolsó napja volt, éjfélig még végtelen számú másodperc, és az életerő, mint rossz szelepből a levegő, szivárgott el a testéből.
