3.
Aztán egyszer csak Kollarik meghalt (másodszor halt meg úgy istenigazából addigi élete során, vagy talán harmadszor), de még aznap föltámadt. Aznap, amikor időtlen idők óta először nem jött haza éjszakára. Az éjszakát egy egész éjjel nyitva tartó kávéházban töltötte, és persze nem egyedül. S bár reggel egyedül tért haza a hatalmas belvárosi lakásba, egyedül ment be a nagymamához, aki már a tűzhely előtt kavargatta az aznapi ebédet, egyedül huppant le a konyhaasztal mellé és egyedül hörpintett fel egy bögre zöld teát, mégis kiérezhető volt kettejük megváltozott hallgatásából, hogy többé már nem úgy vannak ketten, mint azelőtt.
Már nem úgy voltak ketten, de még sokáig ketten voltak. Ám Kollarik az ebédek és vacsorák után egyre ritkábban tért meg vackára a lakás túlsó felébe, ellenben mind gyakrabban merészkedett túl a küszöbön, csak ezúttal nem külföldre igyekezett. És ilyen alkalmakkor, ha nem is maradt ki egész éjszakára, mint azon a bizonyos első napon, de olyan kései vagy még inkább korai órákban tért haza, amikor a nagymama már réges-rég súlyos paplanja menedékében hallgatott, és a nagypapa sem csoszogott már az előszobában (a nagypapa egyébként is sokkal ritkább csoszogott az előszobában, míg egy nap végleg nyoma nem veszett, ám addig még sok mindennek kellett történnie). A nagymama mind gyakrabban töltötte egyedül a délutánok és az esték túlnyomó részét. S bár jól megszokott őrhelye volt a tűzhely előtt, az ember mégis másként van egyedül, ha tudja, hogy rajta kívül más is van a lakásban.
Talán ez okozta, talán más, a nagymama egyik nap elesett. Este esett-e el, vagy már délután, nem tudni, mert Kollarik ebéd után elment hazulról, a nagymama pedig később nem tudta pontosan fölidézni a részleteket. Annyira emlékezett csupán, hogy a száradni kitett ruhákat szedte össze a fürdőszobában, és egy nagy stósz harisnyával, bugyival, miegymással igyekezett volna a szobába, ám a következő pillanatban a ruharakás szerteszállt, ő pedig a földön csücsült az előszobában, talán éppen ott, ahol annak idején a nagypapa, és képtelen volt lábra állni, csak neki nem volt, aki simogassa a homlokát. Nézett jobbra, nézett balra, nézte a csillagokat, s a nagypapát is látta, aki nem messze tőle álldogált, és várta a nagymama, hogy most majd mindjárt lehordja őt, mint annyiszor, amikor ügyetlenkedett, vagyis a nagypapa szerint „már megint kapkodott” – de a nagypapa most nem szólt semmit. És akkor arra gondolt a nagymama, hogy be kéne valahogy jutnia a szobába, mert csak nem heverhet ott ebek harmincadján, de aztán mégsem a szoba felé indult szépen araszolva, sikkes rákmozgásban, hanem vissza a fürdőbe. És ha már egyszer ott volt, megpróbált kezet mosni, mert piszkos lett az eséstől, de nem érte fel a csapot. Ezért aztán kénytelen kelletlen most már tényleg a szoba felé kezdett araszolni. Átvonszolta magát a féllakásnyi előszobán (a nagypapa most előzékenyen nem mutatkozott, így nem kellett kerülgetnie), bevonszolta magát a szobájába, és megpróbálta magát fölvonszolni az ágyra, de ez már nem sikerült. Így Kollarik, amikor késő este hazaért és benézett hozzá (óvatosan, ahogy szokta, csak az előszobában kapcsolva föl a villanyt, így kémlelve be a nagymama ágya felé), ott találta őt a szőnyegen heverve.
