4.
A nagymama majd két hónapot töltött kórházban, s ez idő alatt benépesült a hatalmas belvárosi lakás. Jóllehet csak egyvalaki költözött oda, ám ettől az egyvalakitől élettel telt meg minden egyes szoba, Kollarik pedig életében először érezte a lakást a magáénak, és a legkevésbé sem azért, mert a nagymama nem volt benne.
Aztán a nagymamát hazahozták a kórházból, megpróbálták visszarakni a helyére a tűzhely elé, de vagy a kitaposott konyhakő egyenesedett ki időközben, vagy a tűzhely mászott kicsit odébb, valami nem stimmelt. Leginkább a nagymama nem stimmelt, hiába nőtt hozzá évszázadok óta a hatalmas belvárosi lakáshoz, nem találta többé benne a helyét. Szó sem volt többé pacalról vagy sztrapacskáról, sokkal inkább zabpehelyről meg tejeskávéról, de azt sem ő készítette, hanem minden reggel ágyba kapta Kollariktól. Ült a nagymama az ágy szélén partedlivel a nyakában, mint egy nem evilági csecsemő, és oly komótosan kanalazta a kását, hogy Kollariknak szakálla nőtt, képtelen volt kivárni a végét, elment a dolgára. A nagymama pedig mintha csak erre készült volna, külön utakra indult. Hol vécére totyogott (mert az ágy mellé készített szobabudit még magányában is illetlennek érezte), hol a konyhába botorkált, vagy egyszerűen csak a nagypapát kereste az előszobában (nem véve tudomást arról, hogy a nagypapa végleg szedte a sátorfáját, amióta Kollarik benépesítette a lakást), ám bármi volt is az úti célja, legtöbbször a földön végezte. Így amikor Kollarik hazaért, vagy a háziorvost kellett hívnia, vagy mindjárt a mentőket, és a szaporodó kórházi zárójelentések nyomán végül a családi tanács is összeült. Aztán ismét jöttek a hullaszállítók (jól álcázták ugyan magukat, de Kollarikot nem tudták átverni), fogták a nagymamát és elvitték Remetemagdolnára, az idősek otthonába. Kollarik pedig ottmaradt a hatalmas belvárosi lakásban, annak is inkább a túlsó felében, mert jóllehet nem volt többé egyedül, jó darabig mégsem tudta igazán belakni a nagymamától üresen hagyott helyiségeket.
