5.
Azon a májusi napon korán kelt. Nem esett nehezére, már órák óta az ébrenlét és álom közti zavaros vízválasztón hánykolódott, nagyanyjával motyogott, nagyapjával viaskodott, időnként oly hangosan, hogy a mellette alvó, pontosabban aludni vágyó csitítgatta. Úgy aludt, mint mindig, amikor baljós árnyak vetültek a másnapjára – legyenek bár ezek az árnyak családi tragédiával vagy apró-cseprő ügyintézéssel kapcsolatosak. Így nem esett nehezére korán kelnie, pontosabban úgy érezte magát, mintha a saját temetésére készülődne, amihez talán nem sok kedve van az embernek, de jobb túlesni rajta, mert utána már csak egy örökkévalóság kérdése, és jön a feltámadás. Ilyen hangulatban kelt ki az ágyból, mely vonzotta-taszította is egyszerre, de persze óvatosan, nehogy egy fölös pisszenéssel is megzavarja hálótársa nyugalmát. Egy percre még visszanézett a takaróba bugyolált törékeny testre, majd indult a fürdőszobába.
Előző nap az anyja telefonált, tőle tudta meg a hírt, hogy a nagymama - aki pedig az otthonban már látszólag leszokott az ilyen felelőtlen akciókról – megint bóklászott az éjjel, pedig meg volt tiltva neki, hogy vécére menjen, azért van az ágya mellett szobabudi, de ő mégis elindult, és az éjszakás nővér találta meg a folyosó kövén. Kórházba szerencsére nem kellett vinni, megnézte reggel az orvos, és úgy találta, elég neki a pihenés. Kollarik anyja rögtön bement hozzá, nála töltötte a napot, mint egykor a hatalmas belvárosi lakásban, a nagypapa esései idején, és itatta, itatta, itatta, mert az orvos ezt hagyta meg, hiszen a nagymama az utolsó időkben (úgy az utolsó harminc-negyven évben) annyit ivott magától, mint egy beteg cinke. Itatta, itatta, itatta az anyját, és egynapi szorgos munkával sikerült is belediktálnia két-három deci folyadékot. Estére mindenesetre a nagymama jobban lett, bár ez nem látszott rajta, miként az sem nagyon látszott rajta, hogy rosszul volt. Feküdt az ágyban, és csak abból szűrte le Kollarik anyja, hogy jobban van, hogy egyre határozottabban utasította el az itatási kísérleteket. Aztán Kollarik anyja este hazament, és az éjszakás nővérekre bízta a nagymamát, reménykedve benne, hogy nem a kőről szedik össze majd megint, és fölhívta Kollarikot, nem tudna-e másnap bemenni hozzá. Kollarik pedig, akinek másnap csak délben volt órája, megígérte, hogy bemegy.
Még nem volt nyolc, amikor kilépett a házból. Végigment a Márai utcán, melyet Kollarik tanár úr ízlése előtt tisztelgő csintalan leánykezek kereszteltek át korábbi nevéről egy áprilisi bolond hajnalon, s a városvezetés gondos gondatlanságának hála úgy maradt, legalábbis Kollarik számára mindenképpen, majd átvágva a könyvnyomtatás feltalálójának emlékét őrző kis téren, kikanyarodott a körútra. A villamosmegállóban az átlagos munkanap reggelének nagyvárosi idillje fogadta. Meg sem próbált odaférkőzni, látta, hogy reménytelen a helyzet, nincs más hátra, mint út a föld alá. A metró alig néhány saroknyira, egyébként sem árt, ha gyorsabban ér ki Remetére, hiszen délre az iskolában kell lennie. Visszabújt a házak közé, és az egyik kis utcán, kutyaszart és a közeli iskolába tartó kisdiákokat kerülgetve lesietett a közeli forgalmas térre, ahol a valamikori színház helyén nyílt infernális szájüreg folyamatosan nyelte és okádta a járókelőket. Kollarik megtorpant a lejáratnál, ám mielőtt meggondolhatta volna magát, ellenállhatatlanul ragadta magával az emberáradat. Lesodorta a lépcsőn, keresztül a reménytelen helyzetükön egy-két gyámoltalan utas kiragadásával bosszút álló ellenőrök sorfalán, majd tovább a mozgólépcsőn, hogy végül begyűrje egy éppen induló szerelvénybe. Kollarik megrekedt egy bordájába fúródó könyök, egy arcát masszírozó hatalmas váll és egy hátát támasztó tömött táska Bermuda-háromszögében, s csak abban reménykedett, hogy céljához érve majd megkegyelmez neki és kiköpi magából ez a bestiális földalatti ragadozó.
