9.
Sötét volt a szobában, koromsötét, ami meglepte Kollarikot, mert mindeddig csak nappali világosságban ismerte a nagymama szobáját. Odakint most is világos volt – alig múlt reggel kilenc -, s idebent mégis éjszaka. Az ajtó becsukódott mögötte, s Böbe baba miatt nem merte újra kinyitni, kezével pedig hiába tapogatózott, fogalma sem volt, merre keresse a villanykapcsolót. Óvatosan, nehogy beleütközzék valamibe, vagy ha mégis, ne okozzon totálkárt, elindult az ablak felé, vagyis arra, amerre az ablakot sejtette, hátha megtalálja a redőny zsinórját, hiszen csak ez lehet a sötétség magyarázata, - amikor hirtelen meghallotta a hangot. Nagyon erőtlen hang volt, mintha nem is a szobában szólalt volna meg valaki, egy olyan hangon, amely emlékeztetett ugyan a nagymamáéra, de nem volt egyértelműen azonos vele. Egy nevet szólított, többször egymás után, félig talán kérdő, félig pedig bizonytalanul kijelentő hangsúllyal, vagyis a kettő között valahol, a kétely és a reménykedés határán. Kollarik nagyapjának a nevét.
„Kokó vagyok”, mondta azonnal Kollarik, majd megismételte még egyszer, valamivel hangosabban, „Kokó!” A nagymama, vagy akinek a hangja emlékeztetett az övére, nem szólt újra, Kollarik pedig, akinek ez a sajátos párbeszéd elterelte a figyelmét, nekiment valaminek, talán a kisasztalnak, igen, mert ahogy odakapott, feldöntötte az odakészített poharat, hallotta, amint a kiömlött folyadék csöpögni kezd a földre, de közben, ahogy nyúlkált, sikerült megtalálnia a kislámpa kapcsolóját, és egyszerre pisla fény gyúlt a szobában. Kollarik ott állt az ágy mellett, az ágyban pedig feküdt valaki, aki nem lehetett más, mint a nagymama.
„Nagymama, én vagyok”, mondta Kollarik, és kinyújtotta a kezét az alak felé, aki nem lehetett más, mint a nagymama, de a lámpa fénye nem világította meg eléggé. Ám amikor Kollarik keze megérintette, egyszerre megszólalt, és kiderült, hogy tényleg a nagymama. Megint a nagypapa nevét mondta, alig hallhatóan, de egyértelműen a nagymama hangján. „Mondom, hogy Kokó vagyok, Nagyi”, szólt Kollarik és elővette a táskájából a gyümölcsleveket. Az egyiket felbontotta, és töltött a talpra állított pohárba. „Innod kell, igyál”, mondta az anyjától tanult reflexszel, de főként mivel más nem jutott eszébe, és a nagymama felé emelte a poharat.
Ám akkor a nagymama megszólalt, és bár már biztos volt, hogy ő a nagymama, a hangja, vagy még inkább az intonációja nem a nagymamáé volt, mert azt mondta halkan, de nagyon határozottan: „Nem iszom! Nem akarok inni!” A nagymama ilyet soha nem mondott volna, ő egyszerűen csak nem ivott. Most azonban azt is hozzátette, ellentmondást nem tűrően: „Hagyjatok már békén! Folyton itattok, amikor nem vagyok szomjas!” És annyi eltökéltség csengett a hangjában, hogy Kollarik letette a poharat.
Zavarba jött ettől a hangtól, és hirtelen ostobának érezte a kérdést is, amelyet pedig már régóta forgatott a fejében, vagyis azt, hogy magától a nagymamától tudja meg, hogyan esett el. Ezért csak visszatette a poharat az asztalkára, és fölállt, hogy végre tényleg megkeresse a redőny zsinórját és nappali világosságot csináljon a szobában. Odalépett az ablakhoz, és tapogatózni kezdett, de nem talált semmit, a kislámpa fénye pedig kevés volt ahhoz, hogy eligazítsa. Ahogy ott babrált, kezdődő ingerültséggel, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a nagymama motyog. „Tessék?”, fordult az ágy felé, de mivel továbbra sem értette, odalépett, majd leült az ágy szélére és közel hajolt a motyogó szájhoz.
