7.
A püspök belékarolt, és elindultak kifelé a templomból. Hívők sorfala közt haladtak el, akikre a főpap már pillantást sem vetett, csak Kollarikra figyelt. Nagyon figyelt. És ez megint lefegyverző volt. Kollarik kezdte tényleg úgy érezni magát, mintha a saját apja volna, a tekintélyes díszpolgár, akinek minden lépésére rajongók sorfala nyílik szét. Közben kiértek a főtérre, és az atya tovább duruzsolva a fülébe kis mellékutcákon kezdte el vezetni. „Hátulról közelítjük meg a lakásomat”, mondta Kollariknak, ami megint nagyon emberien hangzott, mondjuk úgy, mintha egy lakótelepre tartanának. Pár perc múlva nagy kőfalhoz értek, amelyen egyetlen kis ajtó nyílott. A püspök a zsebébe nyúlt, kulcscsomót bányászott elő (Szent Péter egyenes ágú leszármazottja), föltárta a bejáratot, és egy kertbe jutottak. Szabályos franciakert volt, mértani alakzatokra nyírt növényzettel, a kert közepén szökőkúttal, a szökőkúton túl pedig ott magasodott a püspöki palota Végigmentek a kis ösvényeken, és megérkeztek az épülethez, melyen (akárcsak imént a falon) egyetlen kis ajtó nyílott. „Biztos így cselezi ki a rajongókat”, gondolta Kollarik, és látta maga előtt, amint az esztergomi érseket, vagy akár a Szentatyát is így csempészik be egy-egy nem hivatalos villámlátogatás során. Beléptek, és az előszobában, amely tényleg olyan volt, mint egy előszoba, a püspök így szólt: „Itthon vagyunk. Előbb megmutatom neked a palotát, majd elvonulunk a lakrészembe, és akkor beszélhetünk.”
Kollarik jócskán meg volt lepve. Azt képzelte, hogy majd ajtónállók, cselédség, de legalábbis egy titkár várja őket, és biztos volt benne, hogy a pünkösdi ebéd egy püspöknél hatalmas fényűzéssel, meghívottak sokaságával zajlik, amitől egyébként ódzkodott, de azért kíváncsi is volt rá - és erre úgy érkeznek meg a palotába, mintha egy egyszerű agglegény ismerőse (bár egy pap végül is az: Isten agglegénye) hívta volna meg magához baráti csevejre. A püspök mintha kitalálta volna a gondolatait, rögtön magyarázatba fogott: „Szabadságoltam a személyzetemet. Hadd legyen nekik is ünnepük. Jól megvagyok én egyedül is egy-két napig. Illetve most kettesben.” És elmosolyodott.
A kis előszobából aztán különböző folyosókon egyre tágasabb helyiségekbe, majd egy lépcsőházba értek. „Itt kezdődik a palota nyilvános része”, magyarázta a főpap. Lépcsőkön mentek le és föl, Kollarik csodálkozott, hogy vendéglátója a kora ellenére (bár nem tudta pontosan megsaccolni: tőle hetven épp úgy lehetett, mint nyolcvan) milyen könnyedén mozog, láthatólag meg sem kottyant neki a lépcsőmászás okozta erőfeszítés. Eljutottak a hivatalos palotarészbe, és bementek a püspök fogadó-, illetve dolgozószobájába. A falakat arcképek, az elődök portréi borították. Az atya magyarázatba fogott, a püspökség történetét kezdte föltárni Kollarik előtt, majd mintha maga is elunta volna, hirtelen azt mondta: „Mutatok valamit”, és egy ajtó felé vonta Kollarikot. Az ajtó mögött kis, már-már kamraszerű helyiség bújt meg, amelynek falait zsúfolásig borították keresztek. A püspök alig leplezett büszkeséggel tárta szét a karját: „Ez az én feszületkollekcióm. Mindenhonnan vannak benne darabok, mindenhonnan és minden korból.” És újra magyarázni kezdett, de immár sokkal több beleéléssel. Volt ott tényleg minden: egyszerű kőből, fából és fémből készülttől kezdve különböző nemesfémekig és elefántcsontig bezárólag, származási helyüket tekintve pedig Magyarország és Európa már-már összes pontjáról, sőt még egzotikus világrészekről is. Egy ideig elidőztek ennél a sajátos látványosságnál, a főpap a gyűjtemény több darabját is részletesen elemezte, majd hirtelen cinkos hunyorítással fordult Kollarikhoz: „Tudod, fiam, mindenkinek megvan a maga gyengéje. De most menjünk inkább ebédelni. Gondolom, éhes vagy már.”
Újra átszelték a hivatali szobákat, majd megint lépcsősorok következetek, melyek egy távoli palotaszárnyba vezettek, a püspök magánlakrészébe. Megálltak egy barna ajtó előtt, a főpap újabb kulcsokat varázsolt elő, és beléptek egy előszobába. Olyan volt az egész, mintha egy társasház lépcsőházából egy magánlakásba, mondjuk Bódi Jenő lakásába léptek volna, aki targoncás a vágóhídon és szabadidejében szívesen néz skandináv művészfilmeket – csak éppen ez a vásárhelyi püspök lakása volt a püspöki palotában, a vásárhelyi püspöké, aki főállásban szentmiséket mond és Isten felé közvetít olyan kéréseket, amilyen Kollariké, hivatali óráin kívül pedig feszületgyűjteményét bővíti. „Isten hozott, fiam, szerény hajlékomban”, mondta a püspök, és papi nyakravalóját lekapcsolva a fogasra akasztotta, akár egy kalapot.
