8.
Leültette Kollarikot a nappaliban, amely nevéhez illően tündöklően világos volt, a hatalmas ablakokon akadálytalanul áradt be a májusvégi verőfény. A falakat itt is képek borították, de immár nem hivatali elődök portréi, hanem mindenféle témájú és stílusú alkotások (Kollarik még egy-két non-figuratív kortárs művet is fölfedezett), mintha csak egy, tulajdonosa meglehetősen eklektikus ízlését tükröző, galériába érkeztek volna. „A másik gyengém,”, kommentálta a püspök Kollarik tekintetét követve, „a festészet. Bevallom, szabadidőmben én is festegetek. Persze kizárólag műkedvelő alapon”, tette gyorsan hozzá, „Tájképeket. Szép tájakat. De persze azokat nem rakom ki…”, és szerényen elmosolyodott. „Elnézésedet kell kérnem: valami aperitif után nézek.”
Kollarik belesüppedt a hatalmas, puha kanapéba (szinte eltűnt benne, akár ez a lakrész a püspöki palotában), és az jutott eszébe, vajon mennyi szabadideje lehet egy püspöknek. De nem sokáig tűnődhetett, mert házigazdája máris visszatért. „Ezt találtam a hűtőben. Remélem, megfelel. Ha jól tudom, francia. A lille-i érsektől kaptam ajándékba. Ha megkérhetlek, kibontanád?” És Kollarik kezébe nyomott egy üveg pezsgőt.
Pezsgőt ittak, sós mogyorót rágtak hozzá. Közben a püspök kérdezgette Kollarikot. Jelentéktelen apróságokra volt kíváncsi, mintha még nem látta volna elérkezni az időt együttlétük témájának kiteregetésére. „Talán az előételre vár, vagy még inkább a főételre”, gondolta Kollarik, „ahhoz illik a válásról beszélni. De az is lehet, hogy csak a kávéhoz.” Ám közben megint elfogta a már ismert érzés, hogy a püspök valójában nem arra kíváncsi, amit konkrétan kérdez. Hogy az ő válaszaira kíváncsi, de nem elsősorban a szavak szintjén. Hogy a püspökben van valami rendkívül finom szerkezet, amely sokkal többet előhív és rögzít az emberből, mint ami tárgyszerűen elhangzik. És ezért bármennyire ellazult is a pezsgőtől és a puha ülőhelytől, próbált úgy válaszolgatni, hogy még az igenjei és nemjei se legyenek teljesen egyértelműek. Mint annak idején, a seregben, amikor Bodor (vagy Bokor?) főhadnagy, a politikai tiszt magához hívatta egy rövid beszélgetésre, és tulajdonképpen semmi másról nem esett szó, mint a családi hátteréről meg őróla, az ő egyetemi jövőjéről, és nem hangzott el semmi kérés, pláne utasítás, de valahányszor kimondott valamit, mégis úgy érezte, hogy az egész családját, sőt önmagát is kiadja. Csak azt nem értette, most honnan ez az érzés. Hiszen a püspök a barátja (apja barátja, tehát az övé). És nincs mit kiadni, hiszen segíteni akar neki. Elválasztani valakitől, aki nem érdemli meg, hogy Isten előtt hozzátartozzon. És ahogy ezt végiggondolta, megnyugodott. A pezsgő is kellemesen elbágyasztotta, a püspök balzsamos hangszíne is, egyre határozottabb igenekkel felelt. Mert mintha a püspök mindent tudott volna, Kollariknak szinte csak helyeselnie kellett. Így beszélgettek úgy egy félórácskát.
„Bocsáss meg, fiam. Hozom az előételt”, állt fel egyszeriben a főpap, és az ajtó felé indult. „Segíthetek…- atyám?”, pattant fel Kollarik is, akiben jó mélyre ültette el anyja annak idején az udvariasság magvait. „Szólíts csak Lóránt bátyádnak”, mondta a püspök, és kilépett az előszobába. A konyha jobb kéz felől bújt meg, szabályos kis modern konyha volt, hűtővel, gáztűzhellyel, mosogatóval és mikrohullámú sütővel (legalábbis ezeket rögzítette hirtelenjében Kollarik agya). Az atya a frizsiderhez lépett, kinyitotta és lefóliázott tálakat vett elő. „Nem tudom, mit készítettek nekünk. Tegnap adtam ki az utasítást, hogy mielőtt szabadnapra mennek, csináljanak ebédet két személyre. Általában jó szokott lenni.” Kollarik valamit hebegett arról, hogy minden bizonnyal most is jó lesz, majd elvett két tálat a főpaptól, és visszaindult a szobába. A püspök a kenyeres kosárral követte. Olyanok voltak, mint két gyakorlott felszolgáló, akiket odabent az előkelő házigazda és vendége vár.
Leültek a már megterített asztalhoz, és a püspök föltárta a tányérokat. Az egyiken füstölt lazacszeletek voltak citromkarikákkal díszítve, a másikon mozzarellás paradicsomsaláta. „Remélem, szereted a halat. Én szinte csak azzal élek, böjtön kívül is.” Majd meg sem várva Kollarik válaszát, folytatta: „Hát nem kint felejtettük a bort? Behoznád, kérlek, a hűtőből? Meg fogod találni.” Kollarik pedig készségesen fölállt, és kiment újra a konyhába. Mire visszatért a borral, a püspök már tálalt. Kollarik is leült, és éppen hozzálátott volna, amikor – atyai nagybátyja parókiáján megszokott reflexszel - eszébe villant, hogy még nem hangzott el az asztali áldás, és ijedten tette le a villát. De a püspök már evett, mint akinek egyéb gondja sincs a világon.
