10.
Kollarik felriadt, mint aki álomból ébred, rossz álomból, ami (hál’istennek) nem a valóság. Megrázta a fejét, mintha valamit kirázna belőle, és újra beszélni kezdett. Halkan, de határozottan. És akkor – mint aki megint (de ezúttal jó) álomba merül, valamiféle kezdődő transzba, ami az igazság, legalábbis egyféle igazság felé vezet - újraformálta a történetet. Vagyis kezdte végre megformálni. Formát adni valaminek, ami már végérvényesen formátlannak tűnt számára, beleveszett valamiféle legendás ködbe, amely már csak kísérteties körvonalakat őriz magában. De most kezdtek előtűnni a valóságos, vagy inkább valóságosnak tűnő részletek.
Ez a történet is egy fiatalemberről szólt, de ez a fiatalember immár első osztályú regényhős volt, nem pedig egy tanmese papírmasé figurája. Első osztályú regényhős, aki a sötét utcán indul útnak, feltűrt gallérral (miközben otthon tisztességben megőszült szülők, nagyszülők, valamint frissen szerzett feleség várja) és nyugodt léptekkel a gondosan kikövezett, vagy még inkább aszfaltozott járdán, és találkozik az… - ördöggel. Itt egy pillanatra megint elbizonytalanodott, és ránézett az őt újfent átható pillantással figyelő püspökre: „Ugye van ördög, atyám?” „Természetesen van ördög, csak a formája változó, és nem mindig könnyű felismerni. Folytasd csak nyugodtan, fiam”, válaszolta a főpap. Kollariknak pedig hirtelen az első napok jutottak eszébe, amikor mindenkinek (de legalábbis többeknek) úgy mesélt a feleségét elcsábító ügyvédről, mint magáról az ördögről, és akkor – még a hümmögő válaszok vagy zavart csöndek ellenére is – ez teljesen reálisnak tűnt számára. Belzebub bevette magát a családjába és mindenkit lefektetett, leginkább persze őt magát, Kollarikot, s a legkevésbé pont az asszonykáját, aki valójában nem volt más, mint egyszerű csali. Az első napoknak ez a mágikus realista hangulata kerítette most ismét hatalmába, és teljes beleéléssel tudta továbbmesélni ezt a posztmodern Faust-parafrázist, amelyben a fiatalember úgy köti meg a szerződését, hogy nem tud, mert nem akar tudni róla. Ő csak elfogadni akar mindent, ami neki – felfogása szerint – jár, mert hiszen addig is – az idők, legalábbis a saját ideje kezdetétől - annyi minden járt neki. S az ördög adta is bőkezűen: ingyen utazások, potyaebédek és vacsorák (a legjobb éttermekben!), és főként megoldott problémák formájában (mert a fiatalember előszeretettel hárította át másra megoldandó problémáit).
A püspök hallgatott, figyelt és bólogatott. Úgy bólogatott, mint aki ismerős történetet hall, és Kollarik nem tudta eldönteni, vajon ennyire jól van-e informálva, vagy a történet jellege olyan, hogy minden előre tudható belőle. Mert miközben beszélt, és szemei előtt mind kristálytisztábban rajzolódtak ki a már-már elfeledettnek vélt részletek, egyre erősödött benne a kísérteties érzés, hogy amit mesél, az voltaképpen áporodottan hétköznapi. Ez meglepte, méghozzá meglehetősen komiszul lepte meg. Annak idején úgy élte meg ezt a szerelmi drámát (a családba beépülő ördögügyvéddel, aki egy kimondatlan, de annál valóságosabb alku eredményeként pokolra vitte a feleségét, őt magát pedig szépen itt felejtette az evilági pokolban), akár egy egzotikusan különleges históriát, amelyet hazahoz a merész utazó egy távoli és az átlagember számára ismeretlen szigetvilágból, és aztán teli szájjal mesél mindenkinek, s mindenki elkerekedett szemmel hallgatja, lenyűgözve és elborzadva a valóság rejtekajtós titokkamráitól. És ez így is volt. Kollarik színtisztán emlékezett az elkerekedett szemekre, amelyekről bizton hitte, hogy meséje rendkívüliségének szólnak. De most valami történt. Már ezer éve nem adta elő szerelmi tragédiáját, amely – legalábbis most úgy tűnt – szépen lassan tragikomédiává, vagy még inkább banális vígjátékká vedlett át. Címszerepben ezzel az idegesítően naiv és elkényeztetett fiatalemberrel, valamint annak kikapós feleségével és azzal a ma már röhejesen kiszámíthatónak tetsző, öregedő ügyvéddel, aki a kapuzárási pániktól vezérelve nem tud mást kitalálni, mint egy ilyen piti kis szöktetést a belvárosi ócska szerájból. Szánalmas, gondolta Kollarik és újfent – immár ki tudja, hányadszor – zavarba jött. Még hogy az ördög… Egy rossz ripacs, semmi több. És elhallgatott.
A püspök is hallgatott, de azzal az arckifejezéssel, mint aki már mindent hallott (és talán nem is először). Mindent hallott és tud, nincs szüksége további információkra, az ítélet készen áll a fejében. Aztán mégis megszólalt: „Szóval két héttel az egyházi esküvő után hagyott el? Az valóban csekély idő. Még talán az Úr szemében is, hát még a mi földi időszámításunk szerint. Tudod, fiam, kellenek szabályok, de kellenek kiskapuk is, különben nem működne a rendszer. Az Úr adja a törvényt, de a rendszert nekünk kell működtetnünk. S ez gyakran nem könnyű. De a te eseted egyértelmű, ráadásul édesapádon kívül János bátyádat is jól ismerem. Ugye beszéltél már erről János bátyáddal?”
