11.
Kollarik meghökkent. Ez eddig eszébe sem jutott. Hogy atyai nagybátyjával, János bácsival, aki összeadta őket, is beszélnie kellene. Ez az egész számára csupán adminisztratív formalitásnak tűnt. Ebbe nem kell, nem szabad belekeverni János bácsit, aki talán nem is tud az egészről. Persze nyilván tud, nem lehet, hogy ne tudjon. De ezt Kollarik apja minden bizonnyal rendezte vele, ahogy annak idején a botrányt is. Kollariknak akkoriban más dolga volt, ráadásul rém kellemetlenül érezte volna magát. Nem tudta elképzelni, hogy János bácsi előtt ilyesmit szóba hozzon. Mintha nemi betegséggel kapcsolatban kérne tőle tanácsot. De most, ahogy a püspök kiejtette a nevét, egyszerre rádöbbent, hogy őrá tartozik elsősorban. Ezt az ügyet csak János bácsival lehet, vele kell elintézni. Ha egyáltalán. És nem az egyházi válás névre hallgató vásári komédia miatt.
A főpap félreértette Kollarik hallgatását. „Ne aggódj János bátyád miatt. Vele rendezzük a dolgot. Régi barátok vagyunk, még azokból a zavaros időkből. Tudod, egyszerre vittek be mindkettőnket. Aztán engem kiengedtek, ki tudja, miért, őt pedig bezárták. Rém zavaros idők voltak. Próbáltam rajta segíteni, később is. Csak nekem köszönhető, hogy egyáltalán Salamonhegyre helyezték. Egyszóval van közös múltunk. Ne aggódj miatta.”
Kollarik nem aggódott, csak egyszerre világossá vált számára, világosabbá, mint az egész napsütötte püspöki nappali, hogy mit kell csinálnia. Hogy ezzel kellett volna kezdenie. „Atyám”, mondta, „köszönöm a fáradozását, köszönöm az ebédet és a jóindulatát, de nekem el kell mennem Salamonhegyre. Beszélnem kell János bátyámmal.”
A püspök megint azzal a lézersugár pillantással nézett rá, de most Kollarik úgy érezte, fel van vértezve ellene. Van lelkiállapot, amelyen nem hatol át a lézersugár. „Ugyan már, mért kéne, fiam.”, mondta a főpap, „Semmi szükség rá. Ez tényleg az én dolgom. Szólok a titkáromnak…” De Kollarik közbevágott: „Köszönöm, atyám, de nem fogadhatom el. Ezt nekem kell elintéznem. Esetleg később, ha szükség lesz rá, kérem majd a segítségét. Nem tudná megmondani, mikor megy vonat Salamonhegyre?”
A püspök némileg meglepettnek tűnt, nyilván ritkán volt dolga a vasúti menetrenddel. „Sajnos nem, fiam. Kimész az állomásra, ott majd megmondják. Ha már így döntöttél…”, és enyhe rosszallással húzta össze a szemöldökét. „Akkor viszont elnézését kell kérnem, atyám, de indulok. Ki tudja, mikorra érek oda, és nem is számítanak rám.” Fölállt, és várta, hogy házigazdája kezet nyújtson neki. A főpap azonban ülve maradt, csak intett a kezével. „Eridj. A kaput csak csapd be magad mögött, majd bezárom. És add át üdvözletemet János bátyádnak.” Bosszúsnak tűnt, kicsit olyannak, mint egy horgász, akinek méretes hal szakad le a horgáról. De Kollarik nem foglalkozott vele. „Viszontlátásra, atyám. Köszönöm a meghívást.” És sietve indult, mert mielőbb az állomásra akart érni.
