Harmadik út
3.
Nagy nehezen megmozdult, a legközelebbi üléshez botorkált, és lehuppant rá. Lesz, ami lesz. A bácsi pap, a bácsi mindent megért, ez a dolga. Mindent megért, még ha nem is ért meg - mert nem érthet meg - mindent. Hiszen hogy is érthetné meg, hogy amit egyszer egybekötött, vagyis közvetített, hogy egybeköttessék, azt gyarló kezek, mint valami ócska pertlit, kibogozták. Legalábbis megpróbálták kibogozni. Aztán amikor nem ment, ollóval vágták szét. Szét lehet-e vágni az ilyet ollóval? Elvégre már az a pap (papocska, papocska… - pap csak a bácsi) is megmondta a feleségének (a volt feleségének!) a belvárosi templomban, hogy ami az égben egybeköttetett… Szent ég! Csak ezt ne! Ezt az egyet ne! Ugye a bácsi nem mond majd ilyeneket? Már akkor is olyan megértő volt, amikor meg kellett őt gyóntatnia. Őt, aki még soha nem gyónt. Papnak legalábbis soha. Az ilyen-olyan öngyóntatásokat pedig, amelyekhez amúgy nagy érzéke volt, hagyjuk. Azzal csak gyomorfekélyt lehet szerezni, bűnbocsánatot aligha. De kell-e ide bűnbocsánat? Bűn-e az, ha valakit elhagy a felesége - főként, ha önhibáján kívül hagyja el? Hiszen már a családi tanács is megmondta…
Mit mondott meg a családi tanács? Kollariknak eszébe jutott az a valószerűtlen szombat délután (vagy vasárnap este, esetleg kedd délelőtt), amikor összegyűltek a hatalmas belvárosi lakásban. Mint a nagypapa halálakor, mégis másképp. Másképp jöttek, nem gyászt vagy legalábbis pillanatnyi zavart hoztak a cekkerükben, hanem biztos tudást. Mert mindenki biztosan tudta, hogy Kollarik nem bűnös. Pontosabban nem hibás. Hiszen már a nagypapa megmondta (aki ott ült a karosszékben, a hatalmas belvárosi lakás még hatalmasabb nappalijában, a dédnagypapa, mármint Kollarik dédnagyapjának karosszékében, és csak néha szólt közbe, mindig valami bölcsességet hintve el, hol latinul, hol németül, hol meg, ha nem tudott jobbat, magyarul), hogy miként Talleyrand-tól tudjuk: ez nem bűn volt, hanem hiba, mert, tette hozzá a nagypapa a gyengébbek kedvéért, a bűnt csak úgy meggyónja az ember, ahogy szennyes gatyát vált. De a nagypapa nem Kollarikra gondolt, hanem arra a nőre, akin ő mindig is látta. Ám hogy mit látott mindig is, azt nem mondta meg, csak sokatmondóan hunyorgott a következő bölcsességig.
Így ült a nagypapa, vagy inkább trónolt a családi tanács fölött, a nagymama pedig ki-be járkált a szoba és a konyha között, és hol frissen sült stanglit hozott, hol meg vaníliás kiflit, mintha valamiféle családi ünnep lenne, névnap vagy karácsony, holott csak Kollarikot hagyta el a felesége. A nagymama volt az egyetlen, aki hallgatott, mert ő majd’ mindig hallgatott, mintha némasági fogadalmat tett volna, amit csak néha-néha, egy-egy röpke szavacska erejéig lehet megszegni. A nagymama hallgatott, ám a többiek beszéltek, mert mindenki meg akarta osztani biztos tudását Kollarikkal.
Az egyik nagynéni például azt a biztos tudását osztotta meg vele, hogy jobb ez így, és hogy semmiképpen nem hibás. Mármint Kollarik. Bár némileg úgy hangzott, mintha saját magára értené. Mert a következő mondatával már bele is bonyolódott a saját történetébe. Hiszen vele is pontosan ez történt. Vagy ha nem is pontosan ez, de valami kísértetiesen hasonló. És ezért ő biztosan tudta, mi a helyzet Kollarikkal. Mert amikor őt elhagyták… - és akkor egy véget nem érő és meglehetősen szövevényes történet következett, elbeszélő helyett lírai énnel, aki a nagynéni volt, és akinek a történetéből épp ezért szinte teljesen kimaradt a cselekmény, ám annál töményebben adagolódott a hol siratóénekszerű, hol elégikusan rezignált hangvétel. És mindez érezhetően sokáig eltartott volna, mintha a nagynéni nem egészen lenne tisztában a lírai műfajok terjedelmi kívánalmaival, ami minden bizonnyal így is volt, lévén a nagynéni fogorvosi asszisztens egy belvárosi rendelőben. Ám akkor egy nagybácsi, Kollarik apjának öccse, közbeszólt, mert neki is biztos tudása volt az ilyen és hasonló esetekről. Biztos tudása, mert vele ilyesmi nemhogy megtörtént volna, de nem is történhetett, hiszen ő vasmarokkal bánt az élet dolgaival, így a nőkkel is, nem véletlenül lett sikeres ügyvéd, mely szövegösszefüggés némileg visszatetsző lehetett volna Kollarik számára, elvégre felesége „gaz csábítója” (ahogy egy unokanővér emlegette), a „nagy imposztor megtestesülése” (szintén ő) maga is ügyvédként kereste a kenyérre valót – ám Kollarik nem volt abban a lelkiállapotban, hogy fals hangokat halljon ki egyébként is rajongásig szeretett nagybátyja áriájából. Neki ott és akkor annyi volt a lényeg, hogy valaki beszéljen, róla beszéljen, az ő hihetetlen és rendkívüli esetéről beszéljen, világosítsa meg számára a homályos pontokat, s minthogy számára minden pont homályosnak tűnt, valójában minden szóra hegyezte a fülét.
