Harmadik út
4.
Erre gondolt Kollarik, amint a vonat siklott vele a semmibe. És akkor egyszerre megérezte, hogy nincs egyedül a vagonban. Megérezte, hogy valaki figyeli, talán már jó ideje figyeli, esetleg még a gondolatatait is kihallgatta. És megfordult, hogy szembe nézzen vele.
Ez így történt volna, ha Kollarik nem Kollarik lett volna, hanem mondjuk nagybátyja, a vasmarkú ügyvéd. Aki azonnal két vasmarkába ragadta volna az adott helyzetet, az adott helyzetben ólálkodó ismeretlen megfigyelőt, jól megszorongatta volna, rábizonyított volna egy-két első rendbeli liliomtiprást, néhány másod és harmad rendbeli anyagyilkosságot, s ily módon felülkerekedvén a szituáción elégedetten dőlt volna hátra ülésén és békésen elszunnyadt volna. Ám Kollarik még mindig és reménytelenül Kollarik volt, hiába hagyta maga mögött a rá nem jellemző határozottsággal Vásárhelyet és a vásárhelyi püspököt. Így ahelyett, hogy arra fordult volna, ahonnét a pillantást érezte, kinézett az ablakon. Pontosabban belenézett az ablakba. Belenézett az ablakon tükröződő másik valóságba, melynek mélyén felsejlett a vasúti kocsi belseje, mint egy látomás. Ám ez sem teljesen igaz. Az igazság odaát volt az ablakon túl, az elsuhanó tájban, amely azonban nem táj volt, hanem egymásra montírozódó mozgóképek szédítő áradata. Így tűnt fel Kollarik szeme előtt, majd tűnt el onnét a pillanatok leforgása alatt egy liliputi vasútállomás pislákoló fényű épülete, egy szántóföld sötétlő végtelensége, egy folyócska homályos víztükre és egy földút sáros hepehupája. Valamint egy magányos tanya bizonytalan körvonalai. Egy a messzi távolban felrémlő templomtorony. Egy dombhát, a tetőn magasodó, ágbogas agancsú szarvassal. És körülötte a sötétség. (Mert közben besötétedett. Úgy jött az alkony a vonatablakon túl, mintha valaki szépen fokozatosan egy több rétegből álló függönyt terített volna az ablaküveg elé.) És a hó. Az egész tájat elborító fehér lepel. És ahogy belenézett a havas májusi tájba, az ablaküvegen megpillantotta azt, aki figyelte őt.
Férfi volt. Ott ült a túloldali ülésen, vagyis Kollariknak tényleg csak a fejét kellett volna arra fordítania, és farkasszemet nézhetett volna vele. Belenézhetett volna a szemébe, és szavak nélkül is megkérdezhette volna tőle, mit akar. Ám Kollarik még mindig nem fordult arra, mert felismerte a férfit. Felismerte, ahogy egy elfeledettnek vélt álomkép idéződik fel az emberben. Kollarik látta már ezt a férfit, egy (vagy tán több) salamonhegyi utazáson, abban az időben, amikor még a kávédarálón, a vaskályha mellett zötyögték végig a nem egész egyórás utat. És amikor, úgy az út felénél, az alig néhány utas közül felállt kettő, és elkérte a személyi igazolványokat. Mert Salamonhegy már a határsávban húzódott meg. Ahonnét tényleg csak néhány lépés volt a szomszédos ország. Igaz, azt a néhány lépést több sor szögesdrótkerítésen át kellett volna megtenni. Kollarik emlékezett rá, hogy egyszer, amikor apja Vásárhelyen tartott előadást, ő pedig, iskolai szünet lévén, elkísérte, és a bácsinál szálltak meg, a bácsi elvitte őt sétálni, és egy dombhátról megmutatta neki a szomszédos országot. „Az már…”, mondta neki, és Kollarik csak nézte, és ugyanolyan tájat látott, mint amilyenben álltak, dombokat látott, erdőket, és mégis mást látott, mert az már a szomszédos ország volt.
Ettől a szomszédos országtól akarta óvni őket az a férfi, aki elkérte a személyi igazolványokat annak idején a kávédarálóban, és ha rendben voltak az igazolványok, márpedig Kollarik szüleiéi rendben voltak, engedte őket tovább utazni, és megérkezni a bácsihoz. Most pedig ez a férfi ott utazott a kis piros túloldali ülésén, és figyelte Kollarikot. Talán arra gondolt, hogy nincsen rendben a személyi igazolványa. Talán erre gondolt, de most nem állt föl, hogy ellenőrizze, mert már nem a határsávban voltak, pontosabban nem volt többé határsáv, és a szomszédos ország sem volt többé más, mint egyszerű szomszédos ország. Ez jutott Kollarik eszébe, erőt vett magán, és a férfi felé fordította a fejét. És megpillantott egy embert, aki ki tudja, mikor szállhatott föl, de most ott utazott a túloldali ülésen, és egyáltalában nem figyelte őt. Aludt. Rongybabaként elterülve, szétvetett tagokkal, fejével együtt ringatózva a vonat mozgásával, tátott szájjal, zárt szemhéjú megközelíthetetlenségben. Egy ember, aki talán férfi volt, első ránézésre legalábbis annak tűnt, de aki nem az a férfi volt a kávédarálóról, eszébe sem jutott volna személyi igazolvány után érdeklődni, még ha a határsáv létezett volna, akkor sem. Egyszerű megfáradt utas volt, aki talán éppen Salamonhegyre tartott. Mert Kollarik egyszerre biztos lett benne, hogy a kis piros csak is Salamonhegyre mehet. Nem hogy mehet: oda megy és kész. És visszafordult az ablak felé, kibámult a sötétbe, és teljes magától értetődéssel konstatálta, milyen gyorsan olvadt el és tűnt tova nyomtalanul az imént látott hótakaró.
