Harmadik út
7.
Ám ez nem egészen így történt. Végigment a kis hídon, mely alatt nem látta a vizet, a salamonhegyi folyócska, a Szala (vagy Szála?) vizét, de amelyről jól tudta, hogy ott folyik, ott kell hogy folyjon, hiszen még a legzimankósabb téli napokon sem fagyott be egészen, bármennyire kicsi volt is ránézésre, mintha valamilyen meleg vizes áramlat táplálná, végigment a kis hídon, és már az járt az eszében, hogyan fog betoppanni a bácsihoz, milyen meglepetést fog okozni, mennyire örömtelit, hiszen a bácsi mindig annyira várta őket salamonhegyi magányában, és annyira őszintén sajnálkozott valahányszor, mondjuk a disznóölés végén, haza kellett indulniuk, és milyen gyakran emlegetett ilyen-olyan „kellemes vendégeket”, akik megszálltak nála, mert a bácsi minden látszat ellenére, pontosabban minden valóságos elhivatottságával együtt, amellyel istenhátamögötti plébánosságához viszonyult, alapvetően nagyon egyedül volt a kis salamonhegyi parókián, amibe Kollarik sokáig bele sem gondolt, hiszen annyira barátságosan, kedélyesen, őszintén jókedvűen fogadta mindig őket valahányszor megérkeztek hozzá, annyira magától értetődően tette a dolgát, amikor mennie kellett misézni a templomába vagy a szomszéd falvak templomaiba, hiszen vagy négy-öt szomszéd falut, vagy talán még többet is kiszolgált papi minőségben, Puhafát, Simonházát, talán még Iskafát is, ahová a vonatbéli útitárs némileg más céllal igyekezett, járt a bácsi ezekbe a falvakba télen-nyáron, a kis szolgálati trabantján, és misézett, és a legkevésbé sem látszott rajta, hogy bármi is zavarná a földkerekségen, miként nyilván nem is zavarta, az sem zavarta igazán, hogy annak idején, valamikor az ősi határsávos időkben ide helyezték az Isten háta mögé, de előtte még máshová is helyezték, egy hűvös cellába, és mindezt azért, mert egy bizonyos egyházi feljebbvalójának volt a titkára, persze nem itt az Isten háta mögött, hanem sokkal inkább az Úristen szeme előtt, Vásárhelyen, és ennek a bizonyos feljebbvalónak a viselt dolgaira egyesek igencsak kíváncsiak voltak, bár igazából nem is kellettek volna viselt dolgok, elég lett volna, ha a bácsi elmond egyet s mást, nem is feltétlenül a szemenszedett valóságot, és akkor ott maradhatott volna az Úristen két szép szeme előtt, Vásárhelyen, ám a bácsi, némileg fura ízléssel, inkább választotta a cellamagányt, majd Salamonhegyet, életfogytiglan, és ez tulajdonképpen nem is bántotta, vagy legalábbis nem mutatott mást, mint derűt és határozottságot, ahogy a legzimankósabb téli napokon is útnak indult a trabantjával, és ahogy disznóöléskor vagy egyébként várta őket. Mert nagyon várta Kollarikékat. És aztán nagyon marasztalta őket. De legfőképp mondta és újra mondta, hogy jöjjenek csak, minél gyakrabban. Erre gondolt Kollarik, ahogy átment a kis hídon, meg arra, mennyire fog örülni neki a bácsi. És ahogy erre gondolt, egyszerre körbevették a kutyák.
A semmiből jöttek elő, az éjszakából. Nem látta őket, csak a hangjukat hallotta. Előbb a hörgésüket-morgásukat, majd mind jobban belemelegedő ugatásukat. Nem tudta, hányan lehetnek, eleinte egy-kettőt érzékelt csupán, vagyis azt, hogy többen vannak, de talán nem túl sokan. Aztán egyre erősödött és sokasodott a hangjuk, mintha szép lassan egész falka gyűlt volna össze körülötte.
Kollarik eléggé sajátosan viszonyult a kutyákhoz. Nemcsak a havasvölgyi virágos rét idilljének bánatos tekintetű, lekonyuló fülű négylábújához, hanem általában. Alig volt kapcsolata velük, az is inkább csak leggyakoribb nagyvárosi megnyilvánulási formájukban: az ürülékben, amelyet az utcákon maguk után hagytak. Kollarik a főváros egyik legkutyaszarosabb kerületében lakott, és hozzászokott, hogyan kell szinte teljesen ösztönösen szlalomozni a barna legváltozatosabb színárnyalataiban pompázó kisebb-nagyobb rakások között. Ehhez értett, a kutyákhoz nem. Még a barátaiéhoz vagy a rokonaiéhoz - mint éppen a bácsi Tappancs névre hallgató, valószerűtlenül groteszk kinézetű, de mérhetetlenül jópofa korcsa - sem. Ám fölöttébb büszke volt, ha egy kutyával, különösebb erőfeszítés nélkül, barátságba került. Már afféle Kollarik-kutya-barátság-ba. Ami abból állt, hogy kölcsönösen elviselték egymást. Mert Kollarik valójában a barátai és rokonai kutyáitól is idegenkedett.
Ezek azonban sem baráti, sem rokoni kutyák nem voltak. A semmiből jöttek, a sötétből, az éjszakából. Nem lehetett látni őket, de annál inkább léteztek hangjukban és ellenséges indulataikban. Az érintésükben egyelőre még nem, addig még nem merészkedtek, még némi biztos távolságot tartottak, de Kollarik már a lábán érezte forró leheletüket és éles fogsoraikat. Úgy érezte, tehát érezte – és pánikba esett. Tudta, hogy a parókiáig még jó pár lépést meg kell tennie a falu főutcáján, és ez a távolság most, ebben a helyzetben, végtelennek tűnt számára. Azt is tudta, hogy az egyetlen biztos fellépés a kutyákkal szemben a magabiztosság, ha az ember nem mutatja, hogy fél, ha már fél, mert a legjobb volna, ha nem félne, de ha már igen, akkor legalább ne mutassa, őrizze meg a hidegvérét, és főként ne fusson. Csakhogy Kollariknak eleve nem volt hidegvére, amit megőrizhetett volna. És egyébként is gondolat és cselekvés nála meglehetősen sajátos kapcsolatban állt. Gyakorta gondolt valamit (teszem azt, hogyan kéne megőrizni egy adott nőt, hogy ne mondjunk feleséget), és aztán merőben másként cselekedett. Esetleg homlokegyenest ellenkezőleg. Most is arra gondolt, egy a fontos: nem szabad elkezdeni futni. És azonnal futásnak eredt.
