Harmadik út
13.
Szemben az asztal, jobbra a bácsi ágya, azon kell, hogy feküdjék. Balkézről a tévé, mellette a lámpakapcsoló, de azt persze nem kattintja föl. Tartott tőle, hogy sötétben kell majd mozognia, mint a nagymamánál Remetén, de szerencsére égett egy kislámpa a sarokban, ernyővel tompított fénnyel, amely pont annyi világosságot adott, hogy látni lehessen a bútorok körvonalait. A kislámpa melletti fotelt, a bácsi foteljét vette célba, gondolta, ott majd eltölti az éjszakát. Lábujjhegyen odaosont, és lehuppant rá. Éppen elhelyezkedett, amikor gyenge hangot hallott az ágy felől:
„Ernő?”
„Nem Ernő vagyok, János bácsi, hanem Kokó. Most érkeztem.”, válaszolta Kollarik.
„Kokó? Te vagy az fiam? Hát hogyhogy te itt vagy?”
„Most érkeztem, János bácsi. Hogy segítsek Ernőnek.”
„Jól van, fiam. Szép tőled. De most menj aludni. Nem kell nekem semmi.”
„Itt maradok, János bácsi. Pihenjen csak nyugodtan. Én elleszek a fotelban.”, mondta Kollarik, de erre már nem kapott választ. A szobát megülte a csend. Rendben, gondolta Kollarik, akkor most kényelmesen elhelyezkedem, és virrasztok. És elaludt.
Azt álmodta, hogy… - de nem, már az ébredés pillanatában sem tudta, mit álmodott, csak az volt biztos, hogy különös hangok töltötték be az álmát, pontosabban ezek a hangok voltak az álom maga, és ott talán értelmük is volt, de amikor fölébredt rájuk, rájött, hogy kívülről szűrődtek az álomba, hogy ezek a hangok a külvilágból jönnek, és nincs semmi értelmük, merő zagyvaság az egész, káosz az álomittas agyban, hangok furcsa kavalkádja, és hozzá egy hely, ki tudja, hol, talán a világvégén, benne egy fotel, s a fotelben ő maga, körötte tárgyak homályos körvonalai, és a hang, az a különös hang, amelyről nem tudni, mi lehet, de amely mindent betölt.
Ez játszódott le Kollarikban a pillanat töredéke alatt, de aztán rájött, hogy a bácsi szobájában van, és minden bizonnyal a bácsi adja ki ezt a hangot, amely nem más, mint nyöszörgés. És akkor, mintha az öreg fotel kiszolgált rugói lökték volna ki egy végső erőfeszítéssel, egyszerre felpattant, az álomittas lendülettől nekiütközött az asztalnak, de azonnal koordinálta a mozgását, megkerülte az akadályt, és már ott is volt a bácsi ágyánál. Az ágy mellett, a földön, furcsa batyut pillantott meg. És a batyu nyöszörgött. Odalépett, leguggolt mellé, és akkor látta, hogy a batyu nem más, mint egy takaróba gabalyodott test.
„Ernő…”, nyöszörögte a batyu, „Ernő…”.
„Azonnal segítek, János bácsi”, mondta Kollarik, „Kokó vagyok. Azonnal segítek.”. Megragadta a takaróba gabalyodott testet, alányúlt és megpróbálta fölemelni. A mozdulat pillanatában azt várta, hogy nehézséget fog okozni, még az is agyába villant, hogy talán szólni kéne Ernőnek, hátha csak ketten tudják visszafektetni, de legnagyobb meglepetésére könnyen ment, egyetlen lendülettel fellódította az ágy szélére, és onnét már csak beljebb kellett hengerítenie, mint valami gurigát. A bácsinak semmi súlya nem volt, mintha hús és csont helyett puszta levegővel lett volna kitöltve a bőre. Befordult a fal mellé, nyögött egyet-kettőt, majd elhallgatott, és csak egy szusszanásnyi idő után szólalt meg:
„Köszönöm, fiam. Köszönöm, Ernőkém.”
„Szívesen”, mondta Kollarik, „Kokó vagyok.”
„Kokó? Hogy kerülsz te ide?”
„Jöttem segíteni Ernőnek. Apám küldött. Ő is jön nemsokára.”
„Apád?”, kérdezte a bácsi és mondott egy nevet, Kollarik nagyapjának a nevét, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy Kollarikot összekeveri az apjával. Igaz is, jutott Kollarik eszébe, apámat is Kokónak becézték kiskorában, csak aztán megnőtt, díszdoktor lett belőle meg akadémikus, és már senkinek sem jut eszébe Kokónak becézni. Senkinek, a bácsin kívül, akinek immár, úgy látszik, örökre Kokó marad. Most már én vagyok Kokó, gondolta Kollarik, már ameddig meg nem növök és díszdoktor nem leszek meg akadémikus, na meg vadakat terelő juhász, bár ez utóbbi a legvalószínűbb. Ezt gondolta Kollarik, de mondani csak azt mondta:
„János bácsi, Kiskokó vagyok. Apám még nem tudott jönni. De hamarosan ő is itt lesz.”
„Kiskokó?”, és akkor a bácsi beszélni kezdett Kiskokóról, aki annyira édes kis szőke gyerek volt, és annyira okos, már akkor látszott rajta, és eddig a pontig Kollarik azt hitte, tényleg róla beszél, hiszen ő is szőke volt valaha és édes meg okos, és látszott is rajta ez meg az, de aztán a történet folytatásából kiderült, hogy azon a szőke, édes és okos gyereken nem egészen az látszott, ami a későbbiekben Kollarikkal történt, hanem az, ami az apjával, vagyis a bácsi továbbra is keveri kettőjüket, de már nem volt kedve tovább bonyolítani a dolgokat, ha a bácsi az apjának gondolja, ám gondolja annak, végül is tényleg jobb volna, ha az apja lenne itt, nem ő, vagy még inkább, ha az apja is itt lenne, hiszen ő tudná, mit kell tenni, talán még az agyi áttétre is tudna megoldást. Erre gondolt Kollarik, és leült az ágy melletti székre, miközben a bácsi hol elhallgatott, hol belekezdett valamibe, csonka mondatokba, megszakadó monológokba. Nem lehetett követni, amit beszélt, vagy talán lehetett volna, ha Kollariknak lett volna ereje odafigyelni rá, de ő fáradt volt, beleszédült a pánikszerű ébredésbe, hátra dőlt csak a széken, és próbált arra koncentrálni, ne aludjon el. És ahogy így ült, egyfolytában hallotta a bácsi hangját, amely egyszerre volt a misékről és salamonhegyi együttlétekről jól ismert bácsié és valaki másé, aki mintha csak távoli rokona lett volna a bácsinak. Ezt hallotta:
„Tudod fiam, én mindig orvos szerettem volna lenni. […] Segíteni az embereken. […] Ennél nincs szebb. […] Nem voltam elég okos, elég szorgalmas. […] De hiszen még lehetek. El fogom kezdeni az orvosi egyetemet. Csak ebből az ágyból keljek fel. […] Tudod, volt itt egy körorvos… Emlékszel Szécsire? Nagy ateista volt, de jó ember. Azt mondta, nincs Isten, nem lehet, maga a világ Isten cáfolata. Buta volt, de nagyon okos. Sokat beszélgettünk. Nagy szája volt, de nem volt rossz ember. Mi lehet vele? […] Meg volt az a tanító. Bugár. Vele is sokat vitatkoztam. Ő meg hitt Istenben, bár ne tette volna. Azért hitt Istenben, mert mindenáron hinni akart valamiben. Persze nem mondhattam neki ellent, de éreztem rajta a görcsös erőfeszítést. Mindenáron hinni akart. Pedig nem lehet mindenáron hinni, csak hinni lehet. Van hit vagy nincs, ennyi az egész. […] Büdös csuhás takarodj! Ezt mondták, amikor kiengedtek a börtönből. Kimutatták az igazi arcukat. A börtön semmi nem volt ahhoz, amit mézesmázosságban próbáltak. Abban lakott az ördög. De aztán elszólta magát. Büdös csuhás… […] Tudod, én láttam az ördögöt. Iskafára mentem misézni. Megjelent előttem. Szegény Karcsinak, a szálaszentimrei plébánosnak az alakjában. De ő volt. És megátkozott. Akkor mentem neki annak a fának, ami után hetekig kórházban voltam Szálafőn. […] De az igazi ördög ott volt a szavaikban. Amikor később félévente jöttek. Megállt a nagy fekete autó a kapu előtt. Sosem voltak itt többet félóránál. És mindig ugyanazt mondták, még ha más szavakkal is. Vásárhelyet ajánlgatták. A végén már nem is igen kellett volna tennem érte. Csak igent mondani. […] Most is ott van a sarokban, látod? Ők meg ott vannak az udvaron. Vagy a kapuban. Mindig ott lesznek. […] Adjál, kérlek, innom. Adj egy kis vizet. Köszönöm.”
