NEGYEDIK ÚT
1.
Kollarik másnap hazautazott. Otthagyta a bácsit Ernővel, akinek megígérte, hogy amint hazaér, beszél az apjával. Ittak egy búcsúkisüstit, mert ez is hozzátartozott a salamonhegyi szertartásrendhez, aztán Kollarik kisétált a vasútállomásra (a falu főutcáján nyomuk sem volt az előző esti kutyáknak, ami a megkönnyebbülés mellett némi csalódást is jelentett, elvégre illett volna elbúcsúztatniuk, ha már olyan bensőséges fogadtatásban részesítették), felült a kis pirosra, hogy aztán Vásárhelyen éppen elérje a csatlakozást, amely visszavitte a fővárosba.
Hazatért a hatalmas belvárosi lakásba, ahol nem várta senki, még a nagyapja sem (és ezúttal útközben sem botlott bele, sem a metrón, sem valamely közterületen, lehet, hogy elment Remetére meglátogatni a nagymamát – „szép lenne tőle”, gondolta magában Kollarik, „igazán kivehetné a részét ő is a közteherviselésből…”), csak egy cetli az asztalon: „Mancikáéknál vagyok, este jövök, kisbogár”, amit a (második) felesége hagyott hátra, aki ezek szerint elment a keresztanyjáékhoz, és este jön majd haza, esetleg reggel, ahogy Kollarik a (második) felesége sajátos időérzékét ismerte. Ott találta magát egyedül a hatalmas belvárosi lakásban, az elmúlt napok élményeivel a fejében, amelyeket nem tudott megosztani senkivel, és amelyek úgy kóvályogtak az agyában, mint madárürülék a levegőben.
Eltelt aztán ez a nap is, a (második) feleség is előkerült Mancikáéktól, újrakezdődött a tanítás is Kollarik gimnáziumában, újrakezdődött a Canossa-járás is a nagymamához, aki hol így volt, hol meg úgy, haldoklott is, meg nem is, néha kiült az ágy szélére, de leginkább csak feküdt, néha még meg is szólalt, ami azelőtt is ritkaságszámba ment, és többnyire megismerte Kollarikot. Alapvetően tehát rendben volt minden, csak éppen nem volt rendben semmi. Vagy inkább nem volt rendben valami. Kollarik fejében. És nem csak az nem volt rendben, hogy a nagymama szépen, lassan, de megállíthatatlanul haldoklik Remetén. Ez még tulajdonképpen rendben is lett volna, mert a nagymama annyi méltósággal, tartással haldoklott. Ha éppen nem ismerte meg Kollarikot, akkor is úgy tett, mintha megismerte volna, csak valamiért némileg távolságtartóan viselkedik vele (mondjuk, mert Kollarik rossz fát tett a tűzre, teszem azt még mindig nem vált el egyházilag az első feleségétől). És nem is az nem volt rendben, hogy Kollarik tudta, a bácsi is haldoklik Salamonhegyen. Azzal csak nem volt mit tenni, Kollarik apja amúgy is intézkedett, Ernőnek lett segítője, attól kezdve már vagy csak a nappali, vagy csak az éjszakai ügyeletet kellett ellátnia, nem mindkettőt egyszerre. Vagyis már csupán az agyi áttétre nem volt megoldás, de arra tényleg nem volt. Tehát, ha az ember (értsd: Kollarik) elfogadta a halál tényét, rendben volt minden. Illetve rendben lett volna. Ha nem lettek volna Kollarik fejében kavargó gondolatok, amelyek a vihar elmúltával sem kecsegtettek a leülepedés reményével.
