Negyedik út
5.
Kollariknak eszébe jutott a találkozás, egy évvel a válásuk után, amikor ő már egy éve külföldön élt, de itthon volt nyáron, és ment a főváros egyik körútján, és az egyik üzletből elé toppant az akkor már nem felesége. A nyakába ugrott. Lehengerlően lelkesen. Bár volt valami hamisság ebben a lelkesedésben. Vagy csak Kollarikban volt bizalmatlanság. Hogy jaj de jó. Mondta az asszony. Hogy hova megy. Hogy elkísérheti-e. És Kollarik nem tudta azt mondani, hogy nem. Bár nem is biztos, hogy szerette volna. Nem volt biztos semmiben. És akkor elindultak. Mint annak idején. Annak idején, nagyon-nagyon régen, amikor még nem voltak házasok és még sétáltak együtt. És mentek erre meg arra. Aztán beültek ebédelni. Aztán elmentek a hatalmas belvárosi lakásba, ahol azelőtt éveket éltek együtt. Aztán leültek beszélgetni. Az volt a szándékuk, hogy akkor most beszélgetnek. Megbeszélnek mindent, amit nem beszéltek meg. Mert ennyivel tartoznak egymásnak. Aztán az lett belőle, hogy csókolózni kezdtek. Majd Kollarik fölnyalábolta az akkor már nem feleségét, átvitte az ágyra, ahol annak idején együtt aludtak és ahol annak idején mást is csináltak. Ezt a mást akarta akkor is csinálni Kollarik az akkor már nem feleségével. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy csinálja vele. Az az érzése támadt, hogy így talán visszakap valamit. És az akkor már nem felesége, miközben Kollarik rajta lihegett, azt mondta, hogy igaz. Hogy ennyivel tartozik neki. De aztán hirtelen elszállt Kollarik minden ereje. A vágy egy pillanat alatt tovatűnt. Mintha nem erről ábrándozott volna egy éve. Mintha nem egyetlen nővel sem lett volna azalatt az egy év alatt. Ott hevert Kollarik teljesen alkalmatlanul egy testen, amelyet oly jól ismert, de amely annyira idegen volt most számára. És ez a test, vagyis egy fej ezen a testen, melynek könnyes szemei voltak és vörös arca, azt mondta: igaz is, megtiltotta a férje. És bár az nem derült ki, mit tiltott meg a férje, azt-e, hogy lefeküdjön bárkivel, vagy csak azt, hogy Kollarikkal (talán így szólt éppen indulóban lévő feleségéhez: „És ha véletlenül összefutsz Kollarikkal, nehogy dugjatok!”), Kollarik egyszerre mégis felmentve érezte magát. Ja, ha megtiltotta, hát megtiltotta. És lemászott az akkor már nem feleségéről. Aztán egy kicsit összeszedték magukat (ahogy egy tizenkilencedik századi realista regény fogalmazná: „Rendbe szedték ruházatukat.”), és a nő elindult. Nyilván haza. Hogy beszámoljon a férjének, mennyire gondosan betartja a tilalmait. Kollarik meg ottmaradt. A hatalmas belvárosi lakásban. Anélkül, hogy megbeszéltek volna bármit.
„Igaz is, mért nem beszéltük meg?”, gondolta Kollarik iskolába menet, vagy óra közben, mert időnként még akkor is ezen gondolkodott, mondjuk Márai prózájának polgári aspektusairól adott elő, és közben ezen járt az esze, „Mert nincs mit megbeszélni? Ez az, ez az, amit meg kell beszélnem vele.”
De nem beszélte meg. Azon a nyáron beszélt utoljára az akkor már nem feleségével, egy évvel a válásuk után. Pontosabban azon a nyáron nem beszélt vele utoljára. Pedig talán kéne. De elképzelhetetlennek tűnt, hogy fogja magát, kikocsizik Nagykocsiba, ahol ráadásul ott van a Férfi, és elhívja sétálni. Mármint a volt feleségét. Mondjuk kutyát sétáltatni, ha még megvan a lekonyuló fülű, bánatos tekintetű. És akkor megbeszélnek mindent. Ott a vadvirágos réten. Na, persze. Mert ez így működik.
