Negyedik út
6.
Nem beszélt meg Kollarik semmit senkivel, csak járt tanítani, meg ült otthon asszonyt várva, és gondolkodott, gondolkodott. Vagy sétált a belvárosban (mert akkoriban sokat sétált, egyéb dolga nem nagyon lévén, alátámasztva ekképp a közvélekedést, mely szerint a pedagógusok élete könnyű, mint a futó nyári zápor), és akkor is gondolkodott. Így vetődött el egyszer arra a térre, amely a híres drámaíró nevét viselte, aki az emberiség egész történelmét álmodta papirosra másfél évszázaddal korábban egy felvidéki kastélyban, és amely tér nem esett messze a gimnáziumtól, ahol éppen Márai, tanár híján, önmagáról tartott előadást. Szerette ezt a teret. Itt találtatott az azóta már átkeresztelt teázó, ahol annak idején a második feleségével az első együttlétük jó pár órájából néhányat eltöltöttek. Átvágott hát a téren, hogy az egykori teaház felé vegye útját, és meggyőzze a tulajdonost, ideje lenne kitennie végre az emléktáblát. Ám ahogy elment az egyik kapualj előtt, a csengők alatt egy névre esett a pillantása. Divéky Álmoséra.
Ismerte ezt a házat, persze. Nem véletlenül vonzotta pillantását a kapualj. De mégsem ismerte. Nem, mert sosem járt itt, pontosabban sosem járt fönn a lakásban, Álmos lakásában, bár egyszer, amikor találkozója volt Álmossal, majdnem felment hozzá, de Álmos leszólt a kaputelefonon, hogy azonnal jön (és aztán valóban jött is, úgy egy óra múlva), mint aki nem akarja, hogy Kollarik felmenjen hozzá. Vajon miért? Valaki volt nála? Vagy csak olyan volt a lakása, amit nem szívesen mutogatott? Álmosnak nem volt családja (vagyis kiterjedt családja volt, vérszerintiek is, akiknek révén állítólag honfoglaló magyar ősökkel is bírt, sőt még az angol királyi család is a távoli, valamelyest kevésbé emlegetett pereputtyhoz tartozott, meg olyanok is, mint Kollarikék, a családnál is családabb család, mert utóbbit Álmos választotta magának – de nem volt felesége vagy gyerekei, bár törvénytelen asszonyairól és talán porontyairól is lehetett innen-onnan, persze megerősítetlenül hallani), lakása ekképp legénylakás volt (vénlegénylakás), legalábbis a fővárosi, mert a távoli kisvárosban, ahol múzeumigazgatóskodott és ahol ideje nagyobbik részét töltötte, volt valami szolgálati is, a szarkofágok között, sőt magában egy szarkofágban, ahogy cinkos hunyorítással mondani szokta. Talán ezt a legénylakást, a fővárosit azért nem akarta mutogatni, mert kevés időt töltött benne (Álmosra jellemző volt, hogy sosem volt otthon, sőt sosem volt sehol, csak ha éppen ott volt, ahol, mondjuk Kollarikéknál ebéden, vagy Salamonhegyen a disznóölésen, ami gyakran előfordult, csak nem biztos, hogy akkor, amikor épp számítottak rá, volt olyan, hogy másnap reggel ért Kollarikékhoz az előző napi ebédre – és akkor még jó, ha nem egy hét múlva -, vagy augusztusban a salamonhegyi disznóölésre, de ilyenkor sem volt baj, mert olyan magától értetődő természetességgel és lefegyverző bájjal volt ott, ahol éppen volt, hogy mindig megbocsátották neki, hogy általában nem volt sehol), és nem volt kifogástalan állapotban. Mert Álmos minden látszat ellenére adott erre. Ő mindig kifogástalan állapotban volt, akkor is, ha éppen egy hetes tivornya után érkezett valahová (mondjuk Kollarikékhoz egy névnapra), ollót ki tudja mióta nem látott szakállal, több napja nem váltott ruhában, intenzív ital- és dohányszagot árasztva magából. És tényleg az volt. Álmos önmagától volt mindig kifogástalan, attól, hogy Álmos volt, olyan, amilyen csak ő lehet. És akkor is az volt, ha éppen túl sokat ivott este Kollarik apjával, és ezért Kollarikéknál maradt éjszakára (amiért máskor Kollarik oly gyakran rimánkodott hiába), és aztán hajnali kettőkor leesett a Kollarik melletti ágyról. Mindez nemhogy belefért, hanem hozzátartozott, és ellenállhatatlan bájt kölcsönzött Álmos létezésének.
