Negyedik út
8.
„Hol lehet Álmos?”, gondolta Kollarik, „Nem láttam azóta. Vagy talán mégis? Lehet, hogy találkoztunk? Lehet, hogy az ő vállán is elsírtam ezt az egészet? És ő mesélte, hogy megígérte a bácsinak, hogy vigyáz rám? És azt is megmagyarázta, mért nem tartotta be az ígéretét? Vajon mit mondhatott? Meg kell kérdeznem tőle. Tényleg hol lehet?”
És akkor Kollarik, ott a téren, amely a híres drámaíró nevét viselte, aki az emberiség egész történelmét álmodta papirosra másfél évszázaddal korábban egy felvidéki kastélyban, és ahol az azóta már átkeresztelt teázó találtatott, melyben annak idején a második feleségével az első együttlétük jó pár órájából néhányat töltöttek, belépett az ismerős, de mégsem ismert kapualjba, és felcsengetett Divéky Álmoshoz, noha tudta, hogy úgysincs otthon, hiszen soha nincs otthon, sőt voltaképpen soha nincs sehol (nem csoda hát, hogy azon a vasárnap reggelen sem lépett elő a szekrényből, hogy orrba vágja a Férfit). Felcsengetett, és tudta, hogy hiába teszi. Ám akkor a kaputelefonból megszólalt egy férfihang, Álmos hangja.
„Ki az?”, kérdezte a hang, Álmos hangja, és Kollarik annyira meglepődött, hogy ugyanazt válaszolta, amit Salamonhegyen, az ajtó túloldalán lévő Ernőnek, akiről akkor még nem tudta, hogy Ernő az, „én”, de aztán kapcsolt, és hozzátette, hogy „én, Kollarik”, ám addigra már berregés hallatszott és kinyílt a kapu, mintha a hang tulajdonosa, vagyis Álmos az „én”-ből is rögtön kitalálta volna, hogy Kollarik az. Kollarik belépett a házba, és első pillantása a levélszekrényekre esett, mert a kapucsengőn elfelejtette megnézni, hányadik emeleten lakik Álmos, majd konstatálva, hogy a negyediken, elindult a lift felé. Olyan volt ez a lift, mintha a középkorban tervezték volna, amikor még kézi erővel hajtottak fel ilyen jellegű faalkotmányokat magasabban fekvő helyekre, mondjuk egy toronyba, ahová egy összeesküvő herceget zártak királyi parancsra, életfogytiglan, de legalábbis a király haláláig, és így jutattak neki naponta némi eleséget, ürücombot és butélia bort, mert azért egy herceget egy zárt toronyban is jól kell tartani, mindenesetre ami jó volt a középkorban, azt a nyikorgó szerkezetű, alig záródó ajtajú, már a belépés pillanatában vészesen imbolyogni kezdő fülkét meglehetősen bizalmatlanul szemlélte Kollarik, ám jóváhagyva az Álmost pontosan ilyen elátkozott, középkori hercegekkel azonosító elképzelést, megadóan nyomta meg a megfelelő gombot, és láss csodát, a lift emelkedni kezdett, majd néhány végtelennek tűnő másodperc múlva erőteljes rázkódással jelezte, hogy célhoz is ért. Kollarik egy körfolyosón találta magát, és fogalma sem volt, merre kéne indulnia, mert az ajtószámot nem nézte meg a levélszekrényen, ám a túloldalon már nyílt egy ajtó, és egy hang, Álmos hangja azt kiáltotta: „Itt! Erre!”. Kollarik körbe ment a folyosón, miközben a korlát fölött lepillantva kopár betonudvart látott odalent, teherautógumikba ültetett muskátlikkal otthonossá varázsolva, majd odaért az ajtó elé, ahol már ott állt Álmos, ám hozzá nem illő módon kevéssé kifogástalan állapotban. Nem azért nem volt kifogástalan állapotban, mert be volt rúgva vagy láthatóan ágyból kelt ki éppen még reggeli borzasságban, hanem mert mackónadrágot viselt, valamint fehér atlétatrikót, a lábán pedig kockás zoknit és szandált. Ez a ruházat annyira nem illett Álmoshoz, mintha fél lába lett volna vagy lenyíratta volna a szakállát. De a szakálla megvolt, miként a hangja is a kaputelefonban vagy imént, amikor felhívta magára a liftből kilépő Kollarik figyelmét. Álmos volt, de mégsem volt Álmos, mintha az esküvő óta eltelt időben új személyiséget öltött volna magára, amely ezentúl mackónadrágban és zokni-szandálban érzi jól magát. „Álmos ne érezze így jól magát, bazmeg.”, gondolta Kollarik, de mondani csak annyit mondott, „Szia!”, és lépett volna oda Álmoshoz, hogy megölelje. Ám Álmos egészen meglepő módon, ám új viseletével tökéletesen harmonizálva bizalmatlanul lépett hátra, és csak ennyit mondott: „Üdvözlöm. Kit keres?” Kollarik megdöbbent és kezdte még jobban nem érteni a helyzetet. „Hát téged”, mondta, „Téged, Álmos.” „Ja”, mondta Álmos, „Én nem Álmos vagyok.” Majd mielőtt Kollarik azt gondolhatta volna, amit már eddig is sejtett, hogy Álmos megbolondult, hozzátette: „ Én Álmos testvére vagyok.”
